Arad marad

Első szakasz

A magyar kérdés

P.S. kétségbeesett és pontatlan visszaemlékezése önmagára és viselt dolgaira. Közreadja N.L.

Most az jött rám, hogy újraolvasok mindent, amit eddig írtam. Három éve ez, amit épp olvasok, megjelent a magyar lapban. Az első oldalon.

Visszatérek még rá, megígérhetem. Tulajdonképpen bármit megígérhetek, nincs aki számon kérje rajtam. Az pedig aki, nem tudom még hogyan, valamikor ennek az irománynak a birtokába jutna, legfeljebb azt kérheti számon, hogy vigyázhattam volna jobban a helyesírásra. Már ha egyáltalán van olyan, és lesz még akkor valaki errefelé, akinek ez fontos.

Az orvos megnyugtatott: nem vagyok őrült. Ezt én is tudtam, jobb mégis egy orvostól hallani. Hogy normális sem vagyok, az viszont biztos. De mutasson valaki nekem egy normális embert. És ami még bizonyos: szenvedek mint egy állat. Magamtól szenvedek. Magamnak. Ennyi az okosságom. Hogy tudom ezt.

Valójában hülye vagyok. Zefzek, ahogy megjegyezte a kiképzőtisztem. Akkor még nem tudtam, mit jelent ez a román szó. Zevzecule, mondta Todoreszkú úr, én meg vigyorogtam rá, mert azt se mondta senki, hogy a seregben nem vigyorgunk a felettesre. Aztán megtaláltam egy német-török szótárban. Valóban azt jelenti törökül. Hülye. Az voltam és ez vagyok, ettől már csak a halál szabadíthat meg, ha igaz amit beszélnek róla. Hogy nem kivételez, nincs előtte rang és vagyon, hír és dicsőség. S mivel ezek távolról sem jellemzők rám, merem remélni, hogy hülyeségem sem akadály számára. Mi lenne, ha csak a hülyéket életben hagyná?

Irni kezdtem pedig e sorokat 19.. január elsején, életem legszomorúbb és legelhagyatottabb óráiban. Mintha önmagamnak gyónnék. Igyekszem emlékezni önmagamra.

Lüktetnek agyamban az emlékek. Mindig ugyanazok. Velük maradtam, elment mindenki, utolsónak Márta. Ha ő maradt volna még. Hogy vigyázzon rám, hogy óvjon, hogy ne kelljen éjjel háromkor meginnom egy teljes üveggel, hogy aludni tudjak legalább pár órát.

Időrendbe kellene szednem őket. Legalább ennyi elvárható lenne még egy zefzektől is.

Kezdhetném talán így: 16.. májusában érte el a szekérsor a Temesi Bánság határát. Negyvenezer szerb vonult be ekkor fegyveresen, asszonyostul-gyerekestül, kutyástul-macskástul a Habsburgok uralta területre Csernojevics Milán Szvetozár püspök(1) vezetésével. Határőröknek fogadta fel őket a császár a török ellen. Ott volt közöttük ősöm, Petrovics Szlobodán, szervián granicsár, s ugyanúgy mint a többiek mind, örvendezett az alkalomnak, elvégre egész életében menekült a török elől és harcolt velük, és nem adta fel soha a reményt, hogy egyszer majd megmutatja nekik, hol is lakik az a bizonyos ortodox-keresztény Úristen. Mert a szerb már csak ilyen: tehet akármit, képes lehet baromságok végtelen sorára, két dologra azonban soha: szabadságát nem adja senkinek, ha meg rossz sorsra jut, a reményt nem adja fel haláláig.

Igy születhettem én ide, az Úr 19..-ik évében. A szerb templom tömjénszagú boltívei alatt keresztelt meg Kovencsics Uros esperes, s lettem Száva a szerb keresztségben. Mivel, ahogyan az akkoriban illett és természetesnek volt ezért mondható, első magyar iskolám igazgatója, akit talán nem véletlenül hívtak Keresztesnek, szintén megkeresztelt a magyar oktatás szentségében. Apám szerb volt, anyám cseh, én pedig, természetesen, nem lehettem más mint magyar. Ezt, úgy látszik, senki sem vonta még kétségbe akkoriban, talán ezért találta úgy Keresztes igazgató úr: ehhez a Sebő sokkal jobban illik mint a Száva.

Vigyáznom kell nagyon, nehogy elkalandozzak. Vagy hogy el ne ragadjanak az emlékeim, mert, igaz ami igaz, a gyónásnak is vannak szabályai. Életünk tiszta stilisztika. Előre mondom hát: néha be-be kerülhet a történetbe egy-két elkallódott, irányt tévesztett gondolat vagy valami amit egyesek annak hinnének. Nem gondolatok ezek igazából, inkább kínlódó lelkem lepedékei, mint rossz gyomrú ember körül terjengő szagok. Mert le kell írnom, el kell mondanom, hogy folytatni tudjam a történetemet: a lélek a világ legtörékenyebb ötvözete, mégis túléli azt a roppant szilárdnak tartott valamit, amelyben ideiglenesen meghúzza magát. Ezt nevezzük, nevezik, hallhatatlanságnak, s engedjék meg nekem, hogy elrévedezzek ezen most életemnek nyolcvannegyedik évében.

Sosem voltam templomba járó ember, most sem vagyok az, és, ahogy elnézem, már nem is leszek. Most mégis úgy gondolom, annyira egyedül maradtam magammal, hogy szembe kell fordulnom az Úristennel, nem beszélhetek megállás nélkül csak Mártának. Igen, vele beszélek órákon át, veszekszem vele mint egy akaratos, elkényeztetett rossz kölyök, éjszaka mást se csinálok, sírok és követelődzöm, szemére hányom, hogy itt hagyott, hogy magamra hagyott, pedig azt mindenki tudja, hogy a feleségeknek illik túlélni a férjeiket, s ha ráadásul tíz évvel fiatalabbak, akkor pedig szinte kötelező.

Német iskolába kezdtem meg tanulmányaimat, ki tudja miért. Talán mert a német világnyelvnek tűnt akkoriban, talán mert mindenki szerette Ferenc Jóskát, talán mert az apám úgy gondolta, hogy adjuk meg a császárnak ami az övé. Mint látni fogják, apám ekkor, és nem először, szörnyet tévedett: ő valóban megadta amit a császárnak adhatott, én azonban lekéstem a nagyszerű lehetőséget. Elég az hozzá, hogy a németektől megtudtam: valójában egy svájnehund vagyok. Magyarul írom, ahogy hallottam. Nem haragudtam meg rájuk, sajnáltam őket, amiért nem hallhatják, milyen sűrű és titokzatos zamata van az én nyelvemen.

Apám, tehát, még 1914-ben, kapott egy behívót Ferenc Jóskától. Csak így egyszerűen. A mindenki által hőn imádott császár egy kedélyes délvidéki kirándulásra invitálta a fatert. A nagy alkalomhoz méltón, csodaszép puskát adományozott a császár apámnak, lévén hogy a kuk-hadsereg nemrég cserélte le az ősi Wendl-eket korszerű Manlicherekre. Természetesen, mint mindenki, akivel apám elindult e délvidéki túrára, a puska mellé egy borjút is kapott a hátára. Amint az ilyen alkalmaknál elvárható, nemdebár, anyám, velem kézen fogva, kikísérte a család fejét az állomásra. Nekem ott tetszett minden: az egyenruhások sürgő-forgó hada, a ráérősen dohogó mozdony, de legjobban a szellős marhavagonok, amelyek egyikére felszállt büszke atyám. Csak anyám nem tetszett nekem ez alkalommal, mivel egyfolytában szipogott, s miután a vonat kizakatolt az állomásról, tragikusan rám nézett, és csak annyit mondott: árvák lettünk.

Szerencsére, egyelőre legfeljebb szimbolikusan lett igaza, mivel, három hónap múltán, családunk hadúra visszatért a délvidéki kiruccanásról. Nem egyedül és nem akárhogyan. Tomporában egy ólomgolyó fészkelte magát be eltávolíthatatlanul. És maláriásan. Az utóbbi nagyon tetszett nekem, jól hangzott, azt hiszem azért mert bibliai zöngéket véltem kihallani belőle, a golyóval azonban nem voltam megelégedve, mivel a színház alatti Reich-bazárban voltak annál sokkal szebbek. Üvegből és színesek.

Egyébként meg ez idő tájt különösen felajzott állapotban leledztem. Nem érdekelt a háború, a katonákat meg, apám kivételével, mélyen lenéztem. Szerelem volt, kétségtelen. Hamar jött, el is múlt hamar, de ez volt az első, s mindjárt két csodaszép nőbe egyszerre. Nagynénéim voltak ők, a város korzójának primadonnái, a várbeli tisztecskék hódolatának csúcstartói. Én jó ürügy voltam a napi akár több sétához is, lévén hogy a családnak nem volt kutyája, annyira azért nem polgárosodtunk még, így aztán a kis asszonykák engem sétáltattak a napfényes korzón.

Hosszú és élvezetes séták voltak egyébként. S mivel a birodalom hadban állt, a főutcán megállás nélkül masíroztak a különféle rendű-rangú és létszámú katonai egységek. Nagyszerű alkalom a kommandírozó tiszteknek, hogy kimutassák egyszerű de nemes tőről metszett gavallérságukat. Amint a harcias egység megközelített egy jó kiállású hölgyeményt, általában többet is egyszerre, mivel akkoriban, atavisztikus ösztöneiknek engedve, a lányok még, mint a libák, nagyobb csapatokban jártak, a tiszt harsányan megfogalmazta a vezényszót: Szakasz, jobbra csodálkozz! Mire a bakák példás fegyelmet és rettentő hadi készültséget tanúsítva, fejüket a megadott irányba fordítván, háromszor egymásután hátborzongató hangon elordították, hogy aszongya: Ej-ha! Ej-ha! Ej-ha!

Ellentétes érzelmek kavarogtak bennem ilyenkor. Egyrészt, megvallom töredelmesen, imponált nekem a töretlenül masírozó katonák férfias megnyilvánulása, ugyanakkor éreztem, hogy izzó szerelmem tárgyai a kelleténél nagyobb szívélyességgel fogadják e tömeges szerelmi vallomást. Nem tudtam mit kezdeni a szkizofrénia határán táncoló énemmel, féltékenységem elragadtatott megnyilvánulásokra késztetett. Nem adtam azért ki magam, sebesült képzeletemben álltam bosszút a kakaskodó honvédeken: elképzeltem mindegyiküket seggükben egy színes üveggolyóval a Reich-bazárból, de amit, valahogyan egészen csodálatos módon, a déli fronton szereznek majd be maguknak.

Ekkoriban már magyar iskolába jártam, ahol begyes tanítónénim, Hollóssy Adél, szokatlanul érzékeny figyelmet tanúsított irántam. Nyilván, ennek az lett az eredménye, hogy galádul megcsaltam a két korzónővért és halálosan beleszerettem a nádpálcát perverz rafinériával suhogtató ringó derekú Adélbe. Meg is tanultam minden verset, fújtam kívülről az összes szólamot. Melyek ez idő tájt nem tettek tanúbizonyságot túl nagy fantáziáról. Lényegében és alapvetően, újra és újra megfogalmazták azt az immár kézzel fogható tényt, hogy az első magyar maga a király. Hamar megtanultam: a magyar király valójában és természetesen császár, az a bizonyos Ferenc Jóska, aki kedélyesen elszólította mellőlünk, még a háború elején, s aztán szinte minden adandó alkalommal, jámbor atyámat. Azt követőn, hogy mindent alaposan meggondolt és megfontolt. Ferenc Jóska.

Mint tudják, a gyermekszerelmeknek már olyan a természetük, hogy sosem teljesedhetnek ki. Nincsen annál mélyebb odaadás, amelyre egy szerelmes fiúgyermek képes, meghatározhatatlan érzelmeinek kavargása a pokol kénköves tüzével mérhető csupán. Érzelmeik lángolásánál csak szerelmük objektumának érzéketlensége és háládatlansága lehet nagyobb. Adélről is hamar kiderült az elévülhetetlen igazság: egyetlen nő sem tud ellenállni az egyenruhának, a kackiásan fölfelé kunkorodó bajusznak, a férfias oldalbordákon csörömpölő harci eszközöknek. S mivel már rég volt korzóképes hajadon, az én Adélem az iskola kapujában fogadta, a maga különlegesen kéjes módján, a tisztek hódolatát: megszavaltatott előttük, újra és újra elzenghettem nekik a magyarság lényegét, amely, mint már jeleztem, ekkoriban az öreg császárkirály torzon-borz személyében öltött testet. Látják, mondta aztán büszke öntudattal és csúszkáló hangleejtéssel az én Adélem, figyeljék csak, kedves uraim, milyen szépen tud magyarul ez a kis oláh.

Nem volt nekem elég két, egészen pontosan három végzetes szerelem, s lám az egyikből máris kisarjadt életem meghatározó élményei közül a második. Még az sem tudtam eldönteni, fiú vagyok-e vagy lány, gondoljanak bele, még nem voltam tíz éves, amikor újabb nagy kérdés elé állított az élet: mi vagyok én, ha nem vagyok magyar? Amikor a kis svábok disznó kutyának neveztek még azt hittem, játék ez is, mint általában minden, aztán szép lassan, ahogy gyűlt sejtjeimben és fogamban az „idegen anyag,” rá kellett döbbennem a kikerülhetetlen valóságra: nincs annál nagyobb kérdés hogy mi vagy? Vagyis, morfondírozhattam én jóval később, nem az a kérdés hogy ki, hanem hogy mi: német, szerb, magyar, román netán zsidó? Nevében baljós zengésű szülővárosomban lehettél volna még ezeken kívül tót vagy bolgár, ritkábban olasz , de elvétve akár rutén vagy örmény, hogy a cigányokról még ne beszéljünk, mivel a cigánykérdés ez időben mint zenei probléma létezett csupán.

Egyébként nem tudom miért gondolta úgy az én Hollóssy Adélem, hogy oláh lennék, miközben osztálytársaim csak Vadrácnak szólítottak. Eleinte magától érthetőnek vettem a dolgot, mint természetes átmenet a németek disznókutyájától az akkoriban úton-útfélen dalolt Megállj, megállj, kutya Szerbia felemelő fenyegetéséhez. Különben a nóta nagyon tetszett nekem, daloltam is önfeledten egészen addig míg lábadozó apám rajta nem kapott, és egy gondos, erélyes atyai pofonnal végleg ki nem iktatta repertoáromból. Mint később megtudtam, Szerbia megfogadta a tanácsot, és megállt a Marosnál.

Azokban a napokban fontosabb értesüléseimet a Tolnai Világlapja fényképeiből szereztem. Felemelően borzongató volt a felakasztott komitácsik és a halomra lőtt szerbek látványa. Nem is értettem, miként lehetséges, hogy ez a roppant életrevaló de mégis apró nép még életben van és állomásozik bőszen a Marostól délre, mindazok ellenére, hogy a Höffer-féle hadijelentések alapján hősies hadseregünk legalább kétszer kiirtotta őket. Koromnál fogva nem láttam az összefüggéseket, mai eszemmel azt mondanám, nem zárható ki, hogy ezeket a jelentéseket az a bizonyos Höffer állíthatta össze, akinek neve egy babahintőport is jelentett akkoriban.

Azt sem tudtam még, hogy ez idő tájt egyre több kórházvonat gördült be új és nagyszerű állomásunkra. Nagy vonalakban este érkeztek, az éjszaka jótékony sötét csendjében ürítették ki tartalmukat, hogy reggelre indulhassanak vissza az újabb szállítmányért. Feltételezem, egy ilyen vonattal érkezett meg szülővárosomba Berlowitz Márton is valamikor 1917 nyarán. Sebesülése nem volt életveszélyes, így aztán saját lábán bandukolt el a kórházig. Úgy gondolhatta, óriási szerencséje van, elvégre a többiek zömét egyenesen a temetőbe vitték. Most így utólag elképzelem, hogyan mehettünk el egymás mellett, én a gyermekkor végén kínlódó kis Vadrác, és ő, a sebesülését büszkén hordozó, számomra meghatározhatatlan korú és nemzetiségű honfi.

Sokat karistoltam ekkoriban poros-zajos városunkban. Lóvasúton utaztam ráérősen a Városházáig, innen kimentem a Maros-partra, a Kultúrpalota mögé, ahová, egészen a tél beköszöntéig, gyümölcsös tutajok érkeztek és a vízen lágyan ringatózva kínálták illatos portékájukat a hadviselő városnak. Itt őgyelegtem sokszor órákon át, gyógyírt keresve szívem és bimbódzó önbecsülésem sebeire. Szerelmi csalódottságom, és az a tudat, hogy nem tudom mi vagyok, birkózott bennem gyermeki nagyravágyásommal.

Túl a Maroson a várbéli barokk templom kettős tornya támasztotta az eget, nem ritkán ismerős bakadalok úsztak át a vízen az almától-körtétől, szilvalekváros dézsáktól roskadozó tutajokig. Seprik a pápai uccát, foszlott szét körülöttem a frontra készülő harcosok vidám dala, enyhítvén valamelyest lelkem megállíthatatlannak látszó hullámzását.

1. Elképzelhető, hogy P.S. nem emlékszik pontosan. A nagy szerb áttelepülés 1690 körül ment végbe Csernojevics Arszén patriárka vezetésével. Nem zárható ki viszont, hogy P.S. tudja jól, azonban a magyar történelem-kutatás nem hatol ilyen mélyre a rác-szerb történelem bugyraiba. (N.L)