Arad marad

P.S. kétségbeesett és pontatlan visszaemlékezése önmagára és viselt dolgaira.Közreadja N.L.

Második szakasz.

A román kérdés

És most, ez Klein külön kívánsága volt, nézzek szembe önmagammal, állítsak tükröt közém és a közé, aki vagyok, akkor, amikor ezeket megfogalmazom, leírom. Nem vagyok se nagy, se kicsi, se szőke, se barna, se kövér, se sovány. Testemet nézve tökéletesen semmilyen vagyok, és ezt, ha nem is mondták soha szemembe, minden nő, akivel összeakadtam, nem voltak túl sokan eddig, ha nem is nyíltan, de érzékeltette. Kivételt talán Anna képez, viszont neki enyhítő körülménye van: még nem voltam 16 éves, amikor találkoztunk, nyugodtan elképzelhette, hogy három-négy év múlva egészen másként nézek majd ki. Megnövök, ahogy szokás mondani, kiteljesedek, megférfiasodok, vállam megerősödik, csirkemellem kidomborul, nyakam megvastagszik, fejem kupolásan kikerekedik, hogy hajam és szakállam oroszlános virilitást kölcsönözzön impozáns megjelenésemnek.

Most megvallom önöknek, és ez egyik rossz szagú titkom, amelyet még Kleinnek sem mondtam el, de azt hiszem, ő rájött: ezért nem kerestem fel soha Annát Bukarestben a harmincas évek során, amikor ő, ahogyan azt levelében jelezte, várt. Nem alakultam át férfivá, olyan maradtam, amilyennek ő megismert, és féltem csalódást okozok. Ilyen egyszerű dolgok ezek: sokszor a nagy szerelmek ki teljesületlensége mögött roppant egyszerű kis emberi gyarlóságok lapulnak remegve.

És akkor, utolsónak, de ez csupán fontosságát emeli ki, legalábbis errefelé, ahol én élek: a politikai helyzet. Az tudniillik, hogy egy olyan országban születtem, amely sosem létezett valójában, összefércelt, önmagát nem vállaló konstrukció, amely az első nagyobb viharban darabjaira hullott, hogy maga alá temethesse azokat az emberi sorsokat, akik hittek benne. Aztán folytattam egy másikban, amelyik legfeljebb annyiban különbözött az elsőtől, hogy jóval kisebb volt, ezért meg se próbált tanulni annak hibáiból. Nagyon sikeresen, ezt nyugodtan állíthatom. Márpedig életének első harminc évében az ember azt hiszi, hogy a világ legjobb helyére született, és ez csak azért, hogy a lehető legjobb pozícióból indulhasson el a gazdagság, a dicsőség, a hírnév és a siker útján. De nemcsak a határok, hanem a rezsimek is változtak folyton. Háborúra ébredtem, háborúban nőttem fel, és most, halálomra készülve, háborúban állok mindennel, mindenkivel, és ráadásul önmagammal nem kevésbé.

Mi marad ezek után, kérdem én. A szar, mondta volna Klein, és nem zárom ki, hogy mégis csak ő fogalmazta meg legpontosabban. Én azt mondom: a képzelet, az illúzió, a képzelgés, olyan élet, amely nem önmagát veszi alapul, hanem azt, ami lehetne, ha...

Ha nem itt született volna, de ha már itt született, akkor legalább gazdagnak, szépnek és szerencsésnek. De mivel ez sem sikerült, marad a remény, hogy egyszer majd neki is jó lesz, mivel lehetetlen, hogy ő legyen a világ legszerencsétlenebb középszere, az abszolút sese.

Seselétemből fakadó örökös képzelgésem banálisnak mondható: még most sem tudok szabadulni attól a tudattól, hogy mindezek ellenére, nagyra vagyok hivatva. Érzékelik a magyar kifejezés szörnyű cinizmusát: ki az, aki elhív? Egy ember, maga a sorsot uraló Atyaúristen? Vagy netán saját magamat kellene invitálnom?

Még Temesváron éltem és munkálkodtam, amikor belecsöppentem a mozgalmi életbe. Tudom, nem valami fényes sem maga az esemény, se annak megfogalmazása. Van egy olyan gyanúm, hogy stílusom akkor és ott, majd a későbbi évek során, a röpcék és egyéb mozgalmi irományok elkészítése közben alakult ki. Manapság, egy francia hölgyet követve, fanyelvnek nevezik errefelé, én ehhez legfeljebb annyit tudnék hozzátenni, hogy legyen akármilyen, nagyszerűen lehet palástolni vele mindazt, ami életszerű és valóságos, márpedig akkoriban ez volt számomra a legfontosabb az életben.

Rejtőzködtem, ahogy az, azt hiszem, kiderült a fentiekből, és hiába próbálok most őszintén beszélni, hiába próbálom lelkemet írásba önteni, a szöveg nem engedi, a beidegződés, mint egy gyurmaszerű közeg, mindent, amihez hozzáér, a maga törvényei szerint alakít és formáz.

Nem voltam lázadó soha, legfeljebb elégedetlen és ideges. Környezetemben, a Colonialcomerz központi lerakatánál, alig voltunk páran, nem meglepő, hogy egy délután, pár perccel a munkaidő lejárta előtt, cukrászdába invitáltam Boár kisasszonyt, az egyetlen olyan nőkollégát, akiről még el lehetett képzelni dolgokat. Irénkének szólította mindenki, kivéve engem, aki nem engedtem a Boár kisasszonyból. Irén, mondta az igen után, örömmel, egészítette ki beleegyezését. Én is, zárta le, már a cukrászda felé haladva, kitárulkozásomat, amelynek vége felé meglehetősen választékosan próbáltam előadni, hogy személye mindjárt az elején felkeltette a figyelmemet, és azóta, közel egy éve, nagy érdeklődéssel figyelem tevékenységét.

Nem volt különösen vonzó, annak ellenére, hogy az alakja semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, Ma azt mondanám, a hozzáállásával volt a baj: komoly lánynak akart kinézni, és ez sikerült is neki. Bár elég korán átláttam a szitán, mégis ez volt az, ami sokáig megakadályozott abban, hogy közeledjek hozzá. Nézze, mondta rettentő szolidsággal, tudja, ugye, hogy én nem járok férfiakkal hancúrozni. Volt valami oda nem illő az egészben, mintha csupán két választása lenne egy nőnek: hancúrozzon férfiakkal vagy tartóztassa meg magát. Igen, válaszoltam készségesen, ehhez nem férhet kétség, egészen másra gondoltam, amikor meginvitáltam. Nem kérdezte mire, megvárta míg elintéztem a rendelést, dobost kért, semmi mást, szódavizet hozzá, ahogy az illik egy rendes, jól nevelt kisasszonyhoz. Reméltem is, mondta aztán. Csipegetünk, eszegettünk, néztük a kerítésen túl elhaladó népeket, aztán hirtelen azt mondta: én a mozgalomra gondoltam, tudja?

Tudtam, mire gondol, mégis meglepett az egyenes utalás. Nem vettem eddig észre, hogy ő is benne lenne abban a kisszámú társaságban, akikről feltételeztem, hogy szocialisták, de legalábbis szimpatizánsok. Volt pár hónapja egy sztrájkféle a vasútnál, akkor derült ki, hogy nálunk is vannak szervezett munkások, hozzám is odajött az egyik, hogy mit szólok, sztrájkba kéne lépni nekünk is. Én akkor azt mondtam, miért ne, úgy látszik, ez nem győzte meg, másrészt másnapra tárgytalanná vált a dolog, a vasutasok beszüntették a sztrájkot. Irént sose láttam velük, így aztán most annál nagyobb figyelemmel néztem rá: a mozgalomra, ismételtem meg a lehető legtermészetesebb hanghordozással.

Tudja, miről beszélek, nem buta fiú maga, figyeltem, jár a szeme mint a motolla, és arra is rájöttem, egyáltalán nincs megelégedve a helyzetével, azzal, ahogyan mennek itt a dolgok. Zavart a motolla-szemem párosítás, eddig csak kézre vonatkozóan hallottam, egyszóval inkább stiláris fenntartásaim voltak, mint általában mindennel, ami hozzá kötődött. Igen, a mozgalom, mondtam, nem tudtam, hogy Ön is részt vesz benne. Irén, és tegeződünk, válaszolt gyorsan. A mozgalomban mindannyian tegeződünk, ezzel is elutasítva a hamis és kizsákmányoló rendszer szabályait. Nem tekintünk nemre, korra, vagyoni helyzetre. Téged, hogy neveznek a családban?, fejezte be a dobossal egyszerre. Megállt a kezemben a pohár, én is szódavizet ittam az isler mellé, hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak. Anyám, a régi szép időkre való tekintettel Sebőkémnek hívott, apám katonásan Szávának, Anna néha az én kicsi Szavimnak szólított. Száva, döntöttem végül az apai rend és fegyelem mellett, kizárva az Annához köthető közvetlenséget.

Nagyszerű, kedves Száva, örvendtem, hogy megismerhettük egymást úgy igazából, ennyit mondott még és felállt. Nagyon bután nézhettem rá, mert, először mióta ismertem, szája szögletében megjelent valami, amiről még azt is lehetett volna feltételezni, hogy mosolynak indul. Maradj nyugodtan és fogyaszd el kényelmesen az islert, én itt lakom nem messze, éppen csak hogy átmegyek a parkon.

A Béga partján ültünk egy nyári kertes cukrászdában, néztem utána sokáig, míg eltűnt a a park távoli szélén.

Csak azután döntöttem el, hogy szerelmes lettem hirtelen.