Arad marad

Első szakasz

A magyar kérdés (II)

P.S. kétségbeesett és pontatlan visszaemlékezése önmagára és viselt dolgaira.

Közreadja N.L.

Szenvedéseimet más is enyhítette. Mindenek előtt pedig az újságolvasás akkor még önfeledtnek mondhatott öröme. Apám makacsságának és a kuk-pedagógia erejének hála hamar megtanultam írni-olvasni, németül, magyarul egyszerre szinte. A Tolnai Világlapból szerzett politikai kultúrámról már szóltam. Mindennapi szellemi táplálékomat azonban a helyi lap jelentette. Szomorúan kedélyes csavargásaimat a Közlöny megszerzésével kezdtem. Ha az aznapi szám kézbe kaparintása nem mindig sikerült, tegnapit könnyen faszolhattam a Városháza melletti trafikos elfekvő készleteiből. Olvasóim fiatalabb generációinak és a katonás szójárást kevésbé ismerőknek jegyezném meg, hogy a fentebb használt kifejezésben nem volt még akkoriban számomra semmiféle szexuális mellékíz, a talpraesett szerzés és rekvirálás egyszerű de célravezető módjait értettem és is, mint mindenki, alatta. Egy percre se feledjék, háborús időkben éltem, cseperedtem.

Kezemben a többé-kevésbé ravaszul zsákmányolt lappal, a gyümölcsös, szenes, meszes tutajok megszemlélése után, kerestem magamnak egy csöndes helyet a Kultúrpalota árnyékában. Nem volt egyszerű, a nemrég befejezett építkezés, a háború megakasztotta fejlesztések nyomai mindenhol jól kivehetők voltak az ott marad, el nem takarított, törmelékek vagy a félig elkészített alkalmatosságok formájában. Mielőtt elmerültem volna az izgató szagú négy oldalban, még egyszer végigjárattam tekintetemet a kultúra palotájának elém táruló látványán.

Városom legizgalmasabb épületét bámultam. Nem a legnagyobbat, az a Városháza volt, de a Rácz-fertály aprócska házaihoz képest ez valóban felfoghatatlannak volt tekinthető. Egy alkalommal le is mértem: gyermeki sétálásomnak majdnem tíz percre volt szüksége, hogy körüljárja. Sietni nem volt ajánlatos, itt-ott még meszes gödrök lapultak a fűvel benőtt deszkák alatt, s egyébként sem volt érdemes. Az épület minden negyedrészében más képet mutatott, más hangulatot árasztott. Öt éven át épült, a háború kirobbanásának őszén épp hogy befejezték, de az utolsó simítások még várattak magukra. A főbejárathoz, amely a Marosnak rézsútosan háttal állt, hatalmas kettős bronzveretes ajtajához, széles lépcsőkön lehetett feljutni. Négy görög oszlop nőtt itt ki az utolsó lépcsőből és tartotta a látogató fölé azt az egyiptomi gúlát, amelynek fedése inkább a vidéki kúriák praktikus ereszét idézte nem a modellnek vett antik mauzóleumét. Aztán a klasszikus bejárattól jobb felé elindulva, a fal középkori várak zordon vonalát formázta, kis ablakokkal, és, lőrésnek kinéző, még apróbb beugrókkal. Ennek a részkörnek a közepén, mivel az épület egy körbe zárt rendetlen formájú sokszöget alkotott, újabb, a főbejárathoz képest jóval jelentéktelenebb, lépcsősor indult. Lentről, a járdáról, pár lépésig a falat követve haladt fölfelé, nehéz és mégis romantikusnak kinéző erkélyszerűségben végződve, ahol súlyos egy szárnyú tölgyfaajtó várta a kopogtatót. Továbbhaladva a járdán, az épület minden előzetes figyelmeztetés nélkül neoklasszikusba csapott át, és követte a Marossal párhuzamosan futó utca egyenesét. Még pár lépés után, legalább olyan hirtelen ahogyan elkezdődött, vége is lett e résznek, s az épület derékszögben elfordult a folyó irányába. Ez volt a legkevésbé látványos szakasz, mintha az építész arra számított volna, hogy a későbbi park miatt úgysem veszi észre senki. Amiben volt is valami, arról már nem is beszélve, hogy az építmény legizgalmasabb része ezután következett. Mint később megtudtam, nem csak nálunk, hanem országunk fővárosában is létezett valami ehhez hasonló a Városligetben. Elfordulva enyhén balra, hogy a folyó mellett visszatérhessen oda ahol elkezdődött, az épület itt minden részletében a híres Hunyadiak várkastélyát mintázta. Külön bejárattal, nevezzük ezt az egyszerűség kedvéért hátsónak, mivel nagy vonalakban a főbejárattal átellenben volt található. Tovább bandukolva a folyóhoz legközelebb álló részhez jutottunk. Túl sokat nem lehet mondani erről, bunkerszerűen emelkedett itt a fal, feltételezhetően a mindig aktuális áradásokra való figyelmeztetésként. Aztán jött egy újabb derékszög, amely egyenesen a főbejáratot balról megközelítő romantikus, a jobb oldalival majdnem szimmetrikusan elhelyezett lépcsősorig vezette az itt már újra neoklasszikus együttest. Az eleje tehát majdnem kiegyensúlyozottnak volt mondható, mivel az ókori elemeket felvonultató főbejáratot mindkét oldalról walterscotti hangulatot árasztó kastélyos romantikát követő neoklasszika vezette föl. S ami még megemlítendő, de egy ilyen terepfelmérő séta alatt láthatatlan maradt, az maga az épületet megkoronázó kupola.

Legjobban a Városháza felől, későbbi iskolám elől, a főbejárat felé jövet lehetett megcsodálni. Nem is kupola, csonka gúla meredezett a palota közepéből, amennyiben egyáltalán volt neki olyan, s ami az egészben a legérdekesebb volt: stiláris zagyvaságában az épületnek mégis volt valamilyen megkapó, már-már bájosnak mondható fennhéjázóan esetlen súlya. Koncerterem, könyvtár, múzeum székelt itt eleitől fogva, de mindenek előtt az Ereklyemúzeum.

Ahová minden magára valamit is adó helybéli polgár elzarándokolt Március 15-kén vagy október 6-án. Én is megfordultam ott párszor apám kezét szorongatva, de a huszáregyenruhákon kívül nem sok mindenre emlékszem. Damjanich kardjára és tubákosszelencéjére a legkevésbé, annak ellenére, hogy jó atyám sokszor emlegette a törött lábú tábornokot, aki, szerb lévén, életét áldozta a magyar szabadságért. Számomra ebben nem volt semmi különös, elvégre mit is tehet egy magát meghatározni nem tudó ember errefelé, minthogy feláldozza magát a magyar szabadságért? Néha azonban megfordult bennem, vajon hogyan nevezték magyar iskolatársai, ha voltak neki, a kis Damjanichot. Reménykedtem benne, hogy Vadrácnak.

A Palotához, mint látni fogjuk, titokzatos szálak fűztek egész életem során. Most pedig ott ültem a novemberi langyhidegben egy viszonylag még száraz deszkán, szemben a hunyadi résszel, és olvastam a Közlöny első oldalán a gyászkeretes hírt, melyet maga a tulajdonos-főszerkesztő, Nagydorogi Stauber József, vetett papírra. E szerint jó királyunk halva fekszik, egészen pontosan: Halva fekszik jó királyunk. Borzongás futott végig rajtam a balladás hangütés nyomán. Lelki szemeim előtt megjelent minden, amit tudtam jó királyunkról, tudtam már, hogy ő nekünk király, míg a birodalom többi népének még ennél is nagyobb: császár. És nem utolsó sorban Ferenc Jóska, az első magyar ember. Ezt hirtelen nem tudtam feldolgozni, azon révedeztem, hogy akkor most vajon jönnek-e sorba szépen a többi magyarok is? Az első magyar után, a számtani műveletek ekkor már nem jelentettek nekem gondot, következik a második és így tovább. Még szerencse, hogy engem nem tudnak majd hirtelenjébe rangsorolni, mivel még nem döntötték el, hogy magyar vagyok-e egyáltalán.

Zavarom tovább fokozódott a délután folyamán, amikor a hír hallatára a Városháza elé gyűlt a város népe. Legalábbis azok, akik épp arra korzóztak, s észre vették, hogy igen nagyra becsült polgármesterünk lelkesítő szózatot intéz a polgársághoz a ház első emeleti széles erkélyéről. Közelebb nyomultam én is, hadd halljam, mikor kerülök sorra. A polgármester veretes beszédéből kiderült, hamarább mint gondolnám, mivel a jó magyar ember, most, jó királya halálának felemelő példáját követve, egyetlen dolgot tehet hazájáért: életét adja érte. Ekkor már kezdtem sejteni a hősiesség fölöttébb titokzatos természetrajzát, azt többek között, hogy a hős nem akkor születik, amikor a világra jön, hanem amikor távozik belőle. Hogy az átlagembertől eltérően, nem születik, hanem meghal. Egy világ omlott bennem össze, éreztem, nem akarok hős lenni. Bármi más, akár vadrác vagy kis oláh, legyek bár disznó-kutya, még mindig jobb, mint életemet áldozni a hazáért.

Mellettem falábú fiatalember feszengett, egy idő után nem bírta tovább, nagy hangon szónokolni kezdett ő is. Mondandójának lényege az volt, hogy ő már megpróbálta, sajnos nem sikerült csak egy falábat szereznie a fronton, próbálja meg a polgármester úr is, hátha neki sikerül. Az emberek elhúzódtak mellőle, én ott maradtam majdnem hozzá simulva, gyomromban felfoghatatlan szorongásokkal. Aztán az egyik tisztes polgár visszafordult felém vagy inkább a rokkant felé, és jól hallhatóan azt mondta: Büdös szocialista.

A szocialistát nem értettem, büdösnek meg nem volt az. Ott álltam mellette, rendes emberszaga volt, enyhe friss forgács illattal keveredve. Egészen kellemes összetétel, így aztán már akkor gyanakodni kezdtem arra, hogy a szavak nem mindig azt mondják, amit jelentenek. Egy újabb bizonyíték, hogy életünk színtiszta stilisztika.