Arad marad

Első szakasz

A magyar kérdés (III)

P.S. kétségbeesett és pontatlan visszaemlékezése önmagára és viselt dolgaira.

Közreadja N.L.

Nem sokkal ezután korszerűsítették a Döcögőt. Ez volt aztán az igazi élmény számomra. A pókos lovat kikötötték a kocsi elől, helyette egy kis gőzmozdony, a Kisbüdös, zakatolt büszkén a síneken, akár két-három kocsival a sarkában. Nemcsak füstöt, szikrákat is eregetett bőszen, s ez nem tett jót az éppen divatos keménykalapoknak. Szerencsére, a Kisbüdös nem sokáig virgonckodott a bulváron, rövid idő múltán Ottó-motoros kis mozdony váltotta fel a keménykalaposok legnagyobb megelégedésére. Amúgy elég rossz szagú volt ez is.

Városunk fejlődése tehát, a háború ellenére, töretlennek volt mondható. A háború vége felé a tömegközlekedés addig elképzelhetetlen csúcsokra hágott: a csörömpölő kisvasút mellett egy piros Renault busz tetézte a modernizációt. A központi katolikus templom elől szállította az állomásra az utazó közönséget. Első sofőrje, egy itt maradt orosz hadifogoly, pedig örökre beírta magát a helyi szlengtörténetbe, amikor a templomból kijövő boldog pár felé így szólt a nyitott vezetőfülkéből: Isten tegyi magikat egyibe, ugyi, jó világ lesz estire!

És nem ő volt az egyetlen itt ragadt keleti birodalmi személy. Igor Sevcsenko a Vagongyárban asztaloskodott, és ugyancsak ott volt betűfestő az örmény hajószakács. Mindketten a Potemkinról menekültek hozzánk még a háború előtti időkben. A háború után, a húszas években, a román sziguranca, hála Traján Janku detektívfőnök éberségének, minden Május elsején előzékenyen bekísérte az őrsre a két öregedő forradalmárt. Nehogy megismétlődjék a történelem. Magától érthető, Janku úr nem olvasta Marxot, különben rájött volna, hogy az szinte soha sem történik meg, ha mégis, akkor meg nevetséges.

Mert való igaz, a háború nálunk is forradalomba torkollott. Számomra úgy kezdődött ahogyan a legtöbb helybéli számára: egy hatalmas robbanással. Furcsa volt ez ott ahol a háború zajait inkább a frontról visszatért sebesültek meséiből lehetett elképzelni. A dörej visszhangzott sokáig, mint nyáron a távoli mennydörgés, majd lila-vörös lángnyelvek csaptak föl a Csálai erdő mellől. Nem volt nehéz rájönni, mi történt: fölrobbantották a legelősori kaszárnyák fegyverraktárát, s a tűz, mert az már ilyen, terjedt megállíthatatlanul.

A város apraja-nagyja Éljen a forradalom, kiáltással rohamozta meg a lángoló kuk-objektumokat. Vitt mindenki mindent, ami keze ügyébe került. Az asszonyok, józanul és megfontoltan, az élelmiszerraktárat fosztották ki, mi gyerekek a kiszuperált fegyvereket részesítettük előnyben. Mivel senki sem vigyázott rám, apámat sebe gyógyulásával újra elszólította a jó, öreg Ferenc Jóskát követő császár, anyám pedig minden hajnalban munkába állt a vágóhídon, elkésve ugyan de annál eltökéltebben szereztem én is egy Wendl-t, s felajzva rohantam haza, ahol aztán figyelő állásba helyezkedtem magas földszinti lakásunk ablakában. Miután, látván, hogy senki sem próbálja elvenni tőlem a zsákmányt, felbátorodtam, lábamat lóbálva kiültem az ablakba, s az utcán sürgölődő pajtásaim üdvrivalgása közepette, ahogyan azt én elképzeltem, elsütöttem fejem fölött a puskát.

Arra sem ők sem én nem voltunk felkészülve, hogy valóban elsül. Márpedig ez történt, s ez annyira váratlan és ijesztő volt, hogy a fegyvert azon nyomban kiejtettem a kezemből, én pedig egyensúlyomat vesztve zuhantam a járdára. Egészen pontosan egy arra bóklászó huszár elé. Az Úristenedet, te büdös kölyök, szedte magát össze az első hökkenet után a marcona férfiú, ki fia-borja vagy, hun az apád, hogy elverje a port a fenekeden? Megszeppenve mondtam, hogy a fronton, egészen pontosan egy tábori kórházban, mire az értelmét vesztett harcos nyomban megenyhült s ment tovább sietve, de előbb még megjegyezte: No akkor, megvert téged az Úristen, az apádra már semmi szükség.

Valóban az történ, hogy jámbor lelkületű de mégis fölöttébb erélyes atyám megint összeszedett valamit testével a jó király és császár emlékére. Ezúttal egy szilánk volt csupán mégis jobban megviselte mint a háború első évében tomporában hazaszállított puskagolyó.

Most már tudjuk, akkoriban azonban senkinek eszébe sem jutott, hogy a magyar világ végnapjait éltük. A forradalmi hangulat hamar alábbhagyott, a város megpróbált gyorsan kikászálódni háborús félelmeiből. Ebben, paradoxális módon, éppen a francia hadsereg ide küldött egysége tett sokat. Zuávok, azaz szenegáliak voltak, a francia Afrika gyermekei, piros nadrágban feszítettek, óriási sikereket aratva a rácfertályi kocsmákban no meg az Óvár környéki, Hal-téri örömtanyákon. Igaz, sikerük nem volt teljesen egyértelmű, akadt több olyan helybéli mindentudó, aki megesküdött, látta amint a Hét Veréb delnői amazonokat megszégyenítő fürgeséggel ugráltak ki a földszinti ablakokon a zuávok elől. Az általános vélemény szerint a sokat látott és tapasztalt hölgyek már nem bírták tovább elviselni a francia hadsereg gyarmati részlegének erőteljes rohamait.

Ez nekem, mivel lassan eljutottam életem ama szakaszába ahol a férfiasság verzusz nőiesség kérdése fölöttébb nyers megfogalmazásban jelentkezik, érdekesnek és fölöttébb titokzatosnak tűnt. Mint köztudomású, a háború utáni pár évet általában a felszabadult, nem ritkán béklyóikból teljesen elszabadult érzések uralják, a hosszú gyilkolászást fergeteges élvezkedés követi, s ez nem csupán a megcsappant népesség feltöltését célozza meg. A halál közelsége felszabadít, mondom én teljes meggyőződéssel, így túl a nyolcvanon. És igaz ugyan, hogy bibliai hangzású városom nem volt egy Párizs, a korzó keménykalaposai nem Mistinquette vagy Josephine Baker charlestonját bámulták a Hét Verébben, de a Central kávéházban harsogott a dzsessz, a város előkelő hölgyei csudájára jártak a szaxofonosnak, s bizony a háború utáni számtalan banánhéjon errefelé is elcsúsztak néhányan.

Azonban a zuávok vitézkedése nem tartott sokáig, feltehetőleg ennek, no meg a rettentő férfiasságuktól való asszonyi ijedelemnek, tudható be, hogy a távozásukat követő hónapokban alig néhány szerecsen csecsemő látta meg a napvilágot a Maros mellett. Az egyiket megismertem később én is egy rövid időre. Még szinte gyerekként Bécsbe került, ahol a Schmoll cipőkrém arcaként futott be figyelemre méltó karriert.

Helyettük a románok jöttek, de ez még nem jelentette rögtön a magyar világ végét. A trikolór összetétele változott ugyan, maradt a piros, míg a fehér-zöldet felváltotta a sárga-kék, ami, kromatikusan legalábbis, nem is olyan nagy különbség, s ami engem illet: visszanyertem szerb nevemet, mivel a Sava sokkal jobban hangzott a román fülnek mint a Sebők. A gond legfeljebb az volt, hogy, nem kevés sorstársamhoz hasonlón, egy kukkot sem tudtam románul. Hónapokon át tartotta magát a vélekedés miszerint a románok sem maradnak itt végleg, eljön az idő, amikor, mint a zuávok, visszatérnek szépen oda ahonnan jöttek. Mostani eszemmel alig tudom megmagyarázni, hogyan gondolhatták így akkor ezt még a legiskolázottabbak is, amennyiben mégis magyarázatot szeretnék rittyenteni rá, azt mondanám, talán a rádió meg a televízió meg az Internet hiánya okolható mindezért. Más szóval, nem sokan voltak akkoriban igazán jól tájékozottak. Egyébként, az elején legalábbis, a románok, akiket immár csak egymás között szólította oláhoknak a többség, igazán szelíden kezelték a helyzetet.

A hangulat később kezdett megváltozni gyökeresen, amint kiderült végül, hogy az addig lekezelően csak bocskorosoknak titulált társaság nem csupán ideiglenesen rendezkedik be. A magyar színház még magyarul hirdette magát, de egyéb fontosabb épületeken román feliratok jelentek meg, aztán, és ekkor már nem volt helye semmiféle további illúziónak, az utcákat is kezdték átkeresztelni. A helyi lakosok számára teljesen semmitmondó nevek jelezték az új irányokat, s ami a legzavaróbb volt: az eleinte nem sokat változó intézmények lassan elfelejtettek vagy úgy tettek mintha elfelejtettek volna magyarul. A német sem volt sokkal jobb helyzetben, bár kétségtelen, még mindig jobban járt az aki a Regátból tömegesen áttelepített hivatalnoknak Ferenc Jóska anyanyelvén próbálta megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.