Arad marad

Első szakasz

A magyar kérdés (IV)

P.S. kétségbeesett és pontatlan visszaemlékezése önmagára és viselt dolgaira.

Közreadja N.L.

A színház maradt tehát, Szendrei direktor úr megpróbálta fenntartani a látszatot, ami egyre nehezebben ment, hiába repesztgette Barics Gyula bonviván egy ideig még a női szíveket, az ő szíve sem volt már a régi, a színpadon hagyta cserben egy kellemesnek kezdődő estén. A nyílt színen múlt ki, mint az óvilág, s hiába fogott össze a régi jó társaság, Reicher Jenő doktor-szerkesztő saját kezűleg mutatta ki, hogy a nagyreményű kolléga, Károly Sándor, „Ötszázadik emelete” silány tákolmány, amelyet Kellerman „Alagútjából” és Méray-Horváth „Amerika Cézárjából” rakosgatott össze. Át is költözött hirtelen Károly az összement hazába, mások pedig inkább Bukarest, az új főváros felé vették az irányt.

Úgy tűnt akkoriban nekem, hogy egyedül maradtam magyar a szilvalekváros tutajok városában. Egy ideig még, mint a kiköltöztetett Katolikus Főgimnázium diákja, áltattam is magam ezzel. Nagyszerű tanárjaim segítettek átélni tévedésemet. Mindenkinél jobban a gyoroki Berecki Lajos, aki történelemre oktatott, s aki már megjelenésében is a régi szép időknek állított szobrot. Csizmában, feszes zsinóros nadrágban, és vitézkötéses dolmányban jár-kelt nagy nyugalommal, fekete aranyrojtos csokornyakkendőjénél legfeljebb hosszú szárú tajtékpipája volt tekintélyt parancsolóbb. Halkan és választékosan forgatta szavait, nem úgy mint a jött-ment idegenek s a velük lepaktáló percemberek. Bár nem volt doktor, mint Fischer igazgató úr vagy Krenner úr, akiről tudtam: Spectator néven ír magyar lapokban, tudásával csak tartása ért fel, annak ellenére, hogy egy idő után, a legfiatalabb nebulók megmosolyogták háta mögött. Ezeket Dr. Lajtényi földrajz tanár vette kezelésbe: Föl a fejet, hátra a vállat, ülj egyenesen fiam, mert odamegyek, pofon váglak, hogy leesik a fejed. Scheffer kis-páter, az osztályfőnököm, sem volt leánylelkű: tanulj, fiam, mert marha maradsz. Aztán ott volt még Striffler, a tornatanár, akit csak Torma Matyinak becéztünk, s az ő látványos kis felesége. Szégyellje magát aki rosszra gondol, Torma Matyi felesége azért volt különleges látványosság mert együtt biciklizett a férjével, s ez akkoriban egész egyszerűen fölöttébb látványosnak tűnhetett.

Aztán eljött számomra is a magyar világ vége. Valami konkordátum jött létre a román állam és a Vatikán között, mely szerint a romániai katolikus iskolákba csak anyanyelvű katolikusok járhatnak. Rólam rövid úton kiderítették, hogy mindkét szempontból gyanús vagyok. Igaz ugyan, hogy románnak senki sem tarthatott, mivel nem beszéltem a nyelvet, de magyarnak sem, hiába volt a magyar az anyanyelvem, ha keresztségem görög-keleti rítus szerint történt. Márpedig köztudomású: a regáti románok úgyszintén keleti rítusban dicsérik az Úrat, a magyarok pedig legfeljebb tévelygő individuumokként űzik e formát, így aztán a tények ilyetén összefüggése megoldhatatlan feladat elé állította városom pedagógusait. Végül a döntést Makedón Nagy Sándor nagyszerű példáját követve hozták meg: nem bogozták ki, egyszerűen elvágták sorsom imigyen kialakult gubancát. Átültettek halkan-szépen az újonnan alakult román gimnáziumba, annak is az egyik különösen kies szamárpadjába.

Nem helyes az így becézett padokat csupán szimbolikusan értelmezni. Valóban léteztek, s esetemben tökéletesen meg is feleltek a hozzájuk fűzött képzettársításoknak: kétségtelen, úgy ültem ott eleinte, mint egy kuka szamár, mivel semmit sem értettem abból, ami a szemem előtt zajlott. Természetesen, újdonsült pajtásaim számára jó példa voltam az éppen összeomlott monarchia rothadt dekadenciájára, első rangú illusztráció arra nézve, hogy miért kellett pusztulnia Ferenc Jóska birodalmának, s miért jogos, hogy az ifjú, feltörekvő, életrevaló román királyság kiterjessze védőszárnyait az olyanokra mint én.

Volt azonban az új helyzetnek egy nagy előnye számomra. Mivel itt már mindenki boanghinának vagy bozgornak szólított, kezdtem rádöbbenni, hogy mégis csak magyar lennék, ha másért nem mert most már mindenki úgy bánik velem mint a magyarokkal. Magyarok és románok egyaránt. Magyarságomban való meggyőződésemet, és ez is annyira magyarosnak tűnik nekem most már, a zsidók erősítették meg. Egy évet húztam ki a Moise Nicoara Liceum szamárpadjában, aztán feladtam. Fűszeres segédnek álltam, természetesen a tulaj zsidó volt, s hamar megjegyezte, hogy sokat tudok, észrevette, hogy verseket írok, nagyokat nevetett, amikor a tegnap látott filmet elmeséltem neki. Miért nem fejezi be a gimnáziumot, kérdezte, s én elmondtam akkor neki szomorú és tanulságos történetemet. Nahát erre, pár napra rá, megjelent az üzletben Steiner tanár úr, a Zsidó Leánynevelő Intézet igazgatója.

Rövid beszélgetésünkre jól emlékszem, azt hiszem, ekkor már én is zsidónak kezdtem érezni magam, remek memóriával és beszélőkével. Mondja, micsoda maga, kezdte Steiner tanár úr. Nem tudom, válaszoltam én, de nem is nagyon érdekel. És az apja? , folytatta Steiner úr. Köszöni kérdését, most már jobban van. Nem úgy, nevetett a szakállas igazgató, ő milyen nemzetiségű. Magyar vagyis rác, mondtam én bizonytalanul. Na és a mama? Ő cseh, vágtam rá határozottan, aztán itt is elbizonytalanodtam, és hozzátettem: De most már magyar ő is. No, jól van, vágta el a fonalat Steiner úr. Jól jegyezze meg amit most mondok. Nem az számít, ki mit mond magáról, hanem, hogy maga minek tartja magát. Érti, ugye, nézett rám áthatóan. Értem, mondtam én bátran. De mi van akkor, ha semminek, kérdeztem vissza. Steiner úr hallgatott egy szusszanást, aztán nagyon figyelmesen rám nézett. Hosszasan, nyugodtan, és végül mosolyogva. Olyan nincs, mondta aztán meggyőződéssel. Higgye el, nincs olyan, hogy semmi se legyen. Az van legfeljebb, hogy nem meri vállalni. Aztán van még valami, ami akkor látszik a legjobban, amikor már nincsen semmi. Ezt is érti?, állt meg egy pillanatra. Azt hiszem, mondtam én halkan. Istenre gondol, kérdeztem még halkabban a földet nézve. Igen, úgy is lehet mondani, dőlt hátra a fonott karosszékben Steiner úr.

Mint később kiderült, a beszélgetés magát Steiner urat jobban megviselte mint engem. Elég az hozzá, hogy pár nap múlva egy rakás könyvel állított be az üzletbe. Nekem hozta. Magyar nyelvű tankönyvek voltak. Magántanulóként leérettségizik, világosított fel. Nem itt, mivel, mint tudja, itt a magyar gimnázium is románul érettségizik a végén. Magyarországon. Debrecenben, ha akarja. A Tisza István Reálgimnáziumba. Jó lesz, mit szól hozzá? nézett rám nagyon barátságosan. Jó hát, vágtam én rá boldogan, és tudtam, hogy tovább léptem: most már büdös zsidónak is mondhat bárki.

A könyveket, később megtudtam, magyar mozdonyvezetők csempészték át az új határon. Én tanultam bőszen, nem is esett nagyon nehezemre, Böhm bácsi, a fűszeres, örömmel figyelte buzgólkodásomat, s néha megjegyezte: Meglássa, a végén csak lesz magából valaki! Azt továbbra is élvezte, amikor filmeket meséltem neki. Nagyon jó ábrázolókészsége van magának, summázta mindig a végén. Jobb mint a film.

Valóban, mint ahogyan a nagy művészek esetében szokásos, elmondhatnám én is, hogy a húszas évek közepén éltem művészi vágyaim és képzelgéseim első, rózsaszínűnek mondható korszakát. Leggyakrabban a Lovarda helyébe kialakított új moziba jártam. Remek kis mozi volt, ideális hely a cowboy-filmek élvezetére, mivel a csődörszagot soha nem sikerült teljesen eltávolítani a falakat borító lambériákból. Később, a hangos film megjelenése után, azt hiszem ez volt az első mozi a világon, ahol a valóság visszaadása, a western-filmek esetében a tökéletességet súrolta. Volt kép, hang és illat, valami olyan, ami, ha jól tudom, rég nem voltam már moziban, a mai napig megoldatlan e téren.

Itt, a csődörszagtól átitatott lambériák között találkoztam Annával. Tánciskolába nem jártam, lenéztem e kispolgári szokást, unokanővéreim már megházasodtak mind, apám és anyám éjt nappallá téve dolgoztak a vágóhídon, én pedig már tizenöt évesen megkerestem magamnak a legszükségesebbet. E mellett olvastam, verseket írtam, no meg moziba jártam.