Arad marad

Első szakasz

A magyar kérdés (V)

P.S. kétségbeesett és pontatlan visszaemlékezése önmagára és viselt dolgaira.

Közreadja N.L.

Anna szeplős, apró termetű de egészen arányos teremtés volt. A moziba mindig egyedül jött, kis kalapját óvatosan levette és, miután leült a politúrozott karfás székbe, nagy műgonddal az ölébe helyezte. Alig észrevehető gesztusokkal simította el ruhája ráncait, hogy aztán szép egyenesen, ahogy azt a lányiskolában megkövetelik, kifeszített mellel várja a terem elsötétülését, a vászon megelevenedését.

A kifeszített mell nagyon jól mutatott ezekben a pillanatokban, lévén, hogy Anna arányosságában talán ez hagyott némi kivetnivalót. Asszonyos bőséget sugallt a feszülő blúz, teljes ellentmondásban keveredve ezáltal légies leányságával.

Megismerkedésünk félszegre sikerült, mindketten rettentő zavarba voltunk, amikor a mozi előterében várakozva, mellé álltam, s csak úgy mintha épp egy nemrég abbahagyott eszmecserét folytatnánk, megkérdeztem: Mit szeret jobban, a nevetős vagy a szerelmes filmeket? Nem is nézett rám, maga elé mondta: Nekem mindegy csak szép legyen. Én is így vagyok vele, vágtam rá gondolkodás nélkül, aztán hevesen folytattam: Ez a mostani nagyon szép. Szereti Lilian Gisht? Ó, persze, mondta ő. A régiek közül, a kedvencem.

Következő alkalommal már jó előre megjelentem a mozi előtt, aztán amikor Anna is megjött, felajánlottam, hogy vegyünk egymás mellett jegyet. Nem ellenkezett, szerényen megvárta míg megveszem a jegyeket, majd miután vissza mentem hozzá, azt mondta határozott hangon: De, ugye, magának nincsenek rossz szándékai velem? Valójában nem is értettem a kérdést, a többes számot meg végképp nem, de mivel semmi rosszat nem vettem észre magamban, rögtön válaszoltam: Szó se lehet róla. Szándékaim tiszták, mint a hó. Akkor jó, akkor máskor is megvárhat a mozi előtt, mondta öntudatosan, és megnyugodva rám nézett. Én vissza néztem rá, és nem értettem mit akar. Tekintete kizárólagosságot és halaszthatatlan tettrekészséget sugallt. Adja a karját, mosolyodott el fensőbbségesen látva tanácstalanságomat. Pardon, hát persze, mondtam én, mint aki csak erre várt.

Pár hét múlva mégis kiderült, hogy Chaplint nem szereti. Ez igazi kiábrándulás volt számomra, de, fenséges melleire való tekintettel, úgy tettem mint aki nem tulajdonít jelentőséget a dolognak. Nem mindenki szereti Chaplint, mondtam egy börleszk összeállítás után, majd így folytattam: nem szeretném, ha félreértene, de nem lenne kedve egy kis Maros-parti sétára? Ó, mondta ő vidáman, a Maros nagyon szép, nagyon szeretem a Maros-partot. Természetesen elmentünk a vízi kirakodóvásárra, almát ettünk a tutajokról, aztán néztük a vizet sokáig állva a Kultúrpalota mögött.

Anna a román prefektusnál szolgált, családja egy hegyaljai vegyes román-magyar faluban élt. Hatan voltak testvérek, és őt, lévén a legnagyobb, egy falubéli román ismerős beprotezsálta a nagy hatalmú családba. Egész jól tudott románul, jóízűen nevetett amikor mondtam neki néhány román kifejezést, amit még a szamárpadban tanultam.

Szép a folyó, mondtam amint befejeztem az almámat, aztán tovább merészkedtem: Megmutatnám, ha nem esik nehezére, kedvenc helyemet itt. Itt van, pár lépésre, a Palota mellett, próbáltam minél semlegesebben megfogalmazni a helyzetet.

Menjünk, mondta ő egyszerűen. Volt már néhány pad a Palotát körülvevő ligetben, leültünk arra amelyik legközelebb esett régi újságolvasó helyemhez. Nagyjából ez az, mondtam. Szép nagyon, mondta ő és hirtelen rám nézett. Én bugyután, mintha még mindig a Moise Nicoara szamárpadjában ülnék, néztem vissza rá. Nem csókolhat még meg, nézett mélyen a szemembe. Én meg fogom puszilni, de ez nem hatalmazza fel magát semmire. Érti? tette föl a kérdést a végén, és még mielőtt magamhoz tértem volna ámulatomból, leheletfinom általam beazonosíthatatlan virágillatú puszit nyomott az arcomra. Visszahajolt, elégedetten nézett le rám, és hirtelen azt mondta: Most menjünk.

Anna majdnem három évvel idősebb volt nálam, közelebb a tizenkilenchez, mint a tizennyolchoz, de, az utolsó pillanatokat kivéve, sohasem jutottunk el a tegeződésig. Én azt vártam, kezdeményezze ő, aztán ahogy teltek-múltak a hetek, megszoktam, hogy köztünk ilyen, talán a mozik felirataiból ellesett suta választékosság lett a szabály. Igen, városunkban a moziba járók többsége az új világ kezdetén még mindig magyar volt, ezért a filmek nagy része magyar felirattal érkezett hozzánk a Kishazából, ahogyan elkezdtük becézni összement szülőhazánkat. Volt, persze, román feliratos is, sőt, pár évvel később, kettős felirattal forgó filmeket is élvezhettünk.

Aztán egy Maros-parti andalgás végén, Anna hirtelen, ahogy már megszoktam, megállt előttem, és komolyan azt mondta: A jövő héten megnézzük a legszebb szerelmes filmet Lilian Gish-el. Mit szól hozzá? Alig várom, vágtam rá én, s nem tudom miért, egyszerre forróság öntött el, remegés futott át rajtam és csak néztem rá, mintha először látnám életemben. Nevetni kezdett, gurgulázó kacagás volt ez apró nyikkanásokkal. Nincs is olyan hideg mondta, és belém karolva elkezdett finoman húzni a Városháza irányába. Jöjjön, kuncogott mellettem tovább, nézzük meg, hogy viszik el Kossuth-ot.

A városban szívében két szobor is állt, az egyiket mindenki Szabadság-szoborként, a másikat Kossuth-szoborként ismerte. Szép, látványos alkotások voltak, tulajdonképpen szoborcsoportok, éveken át nem is nyúltak hozzájuk az új gazdák, aztán, valamikor a húszas évek elején mindkettőt lebontották. A Szabadság-szobor a színház mögötti téren, amelyet éppen ezért Szabadság térnek neveztek a magyar időkben, emelkedett, s lebontása után a mi mozink szomszédságában lévő volt istállók egyikébe szállították. Előfordult, hogy vetítés előtt oda álltunk Annával a nagy istállóajtó elé, hogy repedésein keresztül szemre vegyük azt ami a szoborcsoportból megmaradt. Kár érte, mondta ilyenkor Anna, nagyon szép szobor volt.

Pár napja a hatóság emberei elkezdték a bulváron, a Városházától nem messze, jobbra álló Kossuth-szobor lebontását is. Pontosabban azt ami maradt belőle, Kossuth deszkakerítés fölé emelkedő alakja, azt követőn, hogy pár évvel korábban, a mellékalakokat már ledöntötte a román nyelvű népharag. Az emberek távolról szemlélték a munkálatokat, csendben és semlegesen. Nem sokat lehetett látni, az egész a már említett deszkafalak mögött történt, inkább a jövés-menést lehetett észrevenni, reménykedve, hogy óvatlan pillanatokban megpillantható az ami a nagyszerű műalkotásból megmaradt. Most, amikor mi oda értünk, alig páran álldogáltak ott. Ahogy megálltunk mellettük, az egyik középkorú úriember halkan megszólalt: Vajon ezt hová viszik? Egy másik istállóba...A mellette álló rögtön válaszolt ugyanolyan hangnemben: Nem. Ezt egyenesen az olvasztóba viszik. Az nagy kár, jegyezte meg Anna. Nagyon szép szobor volt, fűzte még hozzá rövid idő múltán.

Eltelt a hét. A fehér nővért néztük. A filmből alig láttam valamit. Egészen pontosan, mindent láttam, de Gish negédes pillantásain kívül semmi sem maradt meg bennem. Pár év múlva, megnéztem a filmet újra, akkor döbbentem rá, nem véletlen volt Anna választása. Elválásról és újratalálkozásról szólt. Ültem összehúzódva a nyikorgó széken, mozdulatlanul, s hiába próbálkoztam számtalanszor, sehogy sem sikerült megnyugtató helyet találnom kezeimnek. A film közepe felé Anna hozzám hajolt, és a fülembe súgta: Mit izgul. Meglátja minden jóra fordul a végén. A szerelmesek mindig boldogok, még akkor is, amikor elválnak. Tudom, nyögtem én vissza, pedig semmit sem tudtam, igazából az sem tudtam, ébren vagyok-e vagy csak álmodom. Nem is lepődtem meg amikor a mozi előtt, az esti félhomályban, Anna nagyon nyugodtan és határozottan, mintha ezt már többször megbeszéltük volna, azt mondta: Most elmegyünk hozzám. Nem szóltam semmit, bólintottam, mint akinek ez csak természetes. Belém karolt és elindultunk. Finoman vezetett, a sarkokon karom megszorításával előre jelezte merre fordulunk, hosszú ideig szótlanul lépegettünk, aztán, a rá jellemző hirtelenséggel beszélni kezdett. Ezt a hangját nem hallottam még soha. Halk volt, lágy, valahogy behízelgő és mégis ellentmondást nem tűrően határozott: Tudja, nem szép, amit most csinálunk, de nem érdekel. Gazdámék elmentek három napra. Csak vasárnap estére jönnek vissza. Legalább meglátja, hol és hogyan élek. És ma este megengedem, hogy megcsókoljon. Akarja? Ahogy hallgattam, amint ezeket mondja, éreztem, az agyam kitisztul, minden világos lesz, és én teljesen ura vagyok a helyzetnek. Nem is válaszoltam rögtön ahogy befejezte. Mentem tovább, átvettem a vezetést, aztán feléje fordultam és megálltam. Megállt ő is. Kezeit leeresztette maga mellett, és nézett egyenesen a szememben. Megfogtam a fejét, és lassan magam felé húztam. Hosszasan csókoltam a száját, lassan, türelmesen, egészen addig, amíg éreztem, hogy bőséges mellei összeolvadnak az enyémmel. Akkor gyöngéden eltoltam a fejét és a szemébe néztem. Még csukva voltak, megvártam míg lassan kinyitja őket. Akkor azt mondtam: Tudja jól, hogy igen.

Aztán megérkeztünk a kis parkkal körülvett házhoz. Nem a főkapun mentünk be, volt egy oldalbejárat, azt a szomszéd utcából közelítettük meg. Tudja, a főkapunál mindig van egy zsandár, figyelmeztetett jó előre Anna, de a cselédbejáróhoz csak nekem van kulcsom. Gazdám nagyon nagy valaki, valójában ó most a legnagyobb a városban. De ha bemegyünk, már senki sem zavarhat minket. Még a zsandár sem.