Arad marad

Első szakasz

A magyar kérdés (VI)

P.S. kétségbeesett és pontatlan visszaemlékezése önmagára és viselt dolgaira.

Közreadja N.L.

Annának külön kis takaros szobája volt a házban. Jöjjön, együnk valamit előbb, mondta miután kalapját és könnyű kis kabátkáját fölakasztotta a sarokban álló fogasra. De előbb helyezze magát kényelembe, nézett rám nevetve és a felöltőmért nyúlt. Levetettem, s ő felakasztotta azt is a fogasra. Aztán kézen fogott, először csinálta ezt fél éves ismeretségünk során, és vezetett sietve a konyhába. Csirkecombot ettünk kovászos uborkával. Most csak ez van, tudom, nem nagy dolog, mondta Anna. Én szeretem a csirkét. És maga? Meg sem várta a válaszomat, megint kérdezett: Szokott bort inni? Előfordul, vettem én huncutra a figurát, mire ő felnevetett: Tudja a csirkéhez fehér dukál, van itt bőven bármilyen. Úgy mozgott a konyhában, mint aki oda született. Minden mozdulata a helyén volt, öröm volt nézni, ahogy kivette a bort a szekrényből és kidugaszolta. Igazából ezt magának kellene csinálnia, de most kivételt teszünk, jó? mondta s a dugó tompa pukkanással kiugrott az üvegből. Aztán odahozta két kristálypohárral az asztalhoz. Vigyázzunk a poharakra, biccentett felém, és átadta az üveget. Persze, mondtam én fölényesen, és töltöttem. Először neki, aztán nekem. Ittunk és néztünk egymásra. Jöjjön, mondta aztán gyorsan Anna, hozza a poharát és az üveget is. Kiment előttem a konyhából, és elindult egy hosszúnak tűnő folyosón, Jöjjön csak nyugodtan, meglátja, megéri, fordult vissza párszor. Masszív, párnázott ajtó elé értünk. Mint egy óceánjáró siklott előttünk, amikor beléptünk. Anna fölkapcsolta a villanyt. Nem látszik az utcáról, mondta. A dohányzóban voltunk. Legalább négy hatalmas bőrfotel fogta körül a szoba közepén tompán sötétlő asztalt. A falakon a plafonig polcok könyvekkel. Szemben velünk a polcok egy sötét márványkandallót vettek körül. Jobbra pedig egy szekreter törte meg a könyvek sorát. Itt a gramofon, nézett Anna a szekreterre. Valóban, a márványlapon hatalmas sárga tölcséres gramofon állt. Kézen fogva mentünk odáig.

Éemgé, olvastam hangosan. Mit hallgassunk, kérdezte Anna. Néztem a lemezeket a gramofon mellett. Szépen egymás mellett álltak külön az erre kitalált alkalmatosságban. Magyar nincs, szólalt meg Anna, amint tanácstalanságomat észrevette. De vannak németek, angolok, franciák. Akkor legyen Josephine Baker, mondtam én hirtelen ihlettel. Az szép mondta Anna, térült-fordult, s a gramofon enyhe sercegés után máris megszólalt. Jöjjön ide, húzott Anna az egyik bőrfotelbe. Belefértünk mindketten. Szorosan, egészen szorosan. Combja az enyémnek feszült, s amint felém fordult melle szinte sütötte az oldalamat. Kigombolhatja a blúzomat, mondta halkan de megint csak határozottan. Épp ideje volt. A gombok már nem sokáig tartották volna a kibuggyanó csodákat. Megcsókolhatja őket, tette a kezét a tarkómra Anna. Elmerültem tejszagú emlői között.

Nem tudom, hány perc telhetett el így, amikor azt éreztem, hogy az egyre hangosabban lélegző Anna, lábaim közzé csúsztatja a kezét. Jöjjön, mondta, menjünk a szobámba. Kábultan néztem föl rá, aztán a hallgató gramofonra. Lejárt a lemez, mondta ő, hagyja csak, nem történik semmi baj. Később még hallgathatjuk. Az ágy, amelyben Anna az éjszakáit töltötte virágillatú volt. Olyan mint az első puszija a parkban. Levendula, mondta ő, miután felhajtotta a takarót, és észrevette, hogy beleszagoltam a levegőbe. Lassan hanyatt feküdt és magára húzott. Ne félj, mondta, egy ilyen lánynak mint én mindenhez értenie kell. Úgy hatoltam belé, mint holdfény az éjszakába. Anna kinyílt és körbefogott teljesen. Jó kis fiú vagy, tudom, ne félj, Anna vigyáz mindenre.

Feküdtem mellette, karom a nyaka alatt, kezem a melle bimbóján. Még hullámzott a teste, amikor megszólalt. A hangja olyan volt mint Josephine Bakeré. Szép volt, ugye. Nem várta meg a válaszom, nem is állt szándékomban válaszolni, csak a mennyezetet akartam nézni, és a kezemmel a bimbót érezni. Gazdámék Bukarestben vannak, hogy előkészítsék költözésüket. Előléptették, miniszter lesz. Én velük megyek. Nagyon jó emberek, és nagyon ragaszkodnak hozzám. Azt mondták, meglátom, jó dolgom lesz ott is, és Bukarest mégiscsak Bukarest. Én először nem akartam, de aztán meggyőztek. Főleg az asszonyom, aki azt mondta, nem is tudja, mihez kezdene nélkülem. És a fizetésemet is megemelik. Iskolába adnak, hogy kitanuljam a házvezetést. Nagy házat tartanak majd Bukarestben, és én leszek a személyzet élén. Elhallgatott. Nem szóltam én sem. Jobb kezével határozottan elindult ágyékom irányába, s amint észlelte a változást, magára húzott megint. Most annyira heves volt minden, hogy teljesen eltűnt a körülöttem lévő világ. Anna egyre hevesebben fogott körül és húzott magába. Ne félj, kisfiú, Anna mindenre vigyázz, lehelte forrón a fülembe, és már azt is tudtam, hogyan palástolja zokogását. Feküdtünk megint egymás mellett. Nem találkozunk többé, mondta Anna. Nekünk nincs jövőnk együtt, ugye, tudod?, tette még hozzá, aztán elhallgatott.

Tudom, mondtam és sírni kezdtem.

Nem láttam soha többé Annát. Vasárnap este elsétáltam a prefektusi ház előtt. Nem vettem észre semmi különöst. A zsandár valóban ott lébecolt az utcán, a ház csendes volt, kihaltnak tűnt, fényeket nem láttam. Ha bent volt a házban, nem adta semmi jelét. Elképzeltem, hogy áll a nappali hatalmas ablaka mögött a sötétben és néz ki mosolyogva a jól megvilágított járdára. Tudtam, ha így is lenne, nem mozdulna, nem jönne ki, nem hívna be. Integettem az ablaknak, ahogy az állomásról kigördülő vonatnak szokás, és elindultam a Lovarda felé. Emlékeztem, hogy este a Gish-mozit adják megint. Megnéztem még egyszer és utoljára.

Aztán a háború előtt jött egy levél. Szüleim küldték utánam Temesvárra, ahol az egyik unokanővéremnél laktam. A pecsét azt jelezte Bukarestből érkezett, de a feladó címe nem volt megtalálható sehol. Anna irt. O betűi melle gömbölyűségét idézték, szép, egyenletes sorokban írta meg, hogy ott volt akkor este az ablaknál, és integetett ő is. Pár nap múlva, már Bukarestben, első szabad óráiban elment egy moziba, hogy megnézze a filmet. Román felirattal ment, de neki ez nem jelentett gondot. Számításai beváltak, nagyon jól megvan, továbbra is a volt prefektusnál dolgozik, aki most egy nagyvállalatot vezet, ő pedig valóban házvezetőnő lett a családnál. Azért irt, hogy elmondja, férjhez megy egy román vasutas tiszthez. Eddig is voltak kérői, de visszautasította őket, ez a vasutas már évek óta jár utána, nagyon jóravaló, tisztességes ember, akiről úgy gondolja, rábízhatja magát.

Tudja, hogy én sem nősültem meg, ismerősei meséltek rólam, amikor fennjártak a fővárosba. Egy szóval sem mondta, mégis mintha azt sugallta volna, hogy eddig rám várt. Vagy lehet én képzeltem csak oda ezt gondos mondatai közzé. Azzal fejezte be, hogy ha egyszer arra járok, keressem meg. De címet nem irt. Utolsó sora így szólt: Aztán légy jó kisfiú továbbra is, a te Annád.

Nem kerestem meg. Eszembe se jutott soha. Nem házasodhattam, nehéz évek voltak a háború előtt, nem éreztem magam képesnek családalapításra.

Anna megmaradt nekem annak, ami volt abban a fél évben: a megtarthatatlan boldogság ízének.