Arad marad

Második szakasz.

A román kérdés (VII)

P.S. kétségbeesett és pontatlan visszaemlékezése önmagára és viselt dolgaira.

Közreadja N.L.

Egyébként pedig nem túloztam, amikor az előbb nehéz évekről beszéltem. Három éven át dolgoztam Reich bácsinak és tanultam Steiner igazgató úrral. Velem együtt, hatan voltunk magántanulói a debreceni gimnáziumnak. Hat hónaponként átrándultunk Debrecenbe vizsgázni. Nem is volt semmi gond egészen az érettségiig, amit mind a hatan sikeresen abszolváltunk. Csakhogy, ezt követőn, kiderült: a román minisztérium nem ismeri el a debreceni diplomát. Középiskolai végzettségemet a hetvenes évek elején sikerült törvényesítenem. Megnyugodhattam: a román államtól szinte egyszerre két hivatalos végzést kaptam: az érettségi diplomámat és a nyugdíjazási határozatot.

Mire behívtak katonának a román hadseregbe már úgy-ahogy törtem a nyelvet. Szerb génjeim ellenére sosem voltam valami sudár legény, mégsem gondoltam volna, hogy a szebeni helyőrség ősi Nagan karabélyai a lábszáramat verdesik majd. Érdeklődtem H káplárnál, s gyanúm bebizonyosodott: szerinte az Úr a fegyvereket találta ki először, azután próbálta meg utánuk igazítani az embereket.

H káplárral viszonyom eleitől fogva különlegesnek volt mondható. Két kedvence volt a szakaszban: én meg Klein, földim és pincér. Ami jómagamat illeti, addigi tapasztalataimnál fogva, nem lepett meg a káplár szeretete, Kleint viszont azért is kedvelte mert zsidó volt. Nem akármi abban a világban, ahol a zsidókat a legjobban szerető Mihály Arkangyal legionáriusai már a törvényszéki teremben pisztolyt rántanak, ha úgy érzik, hogy a bíró nem beszél róluk a legnagyobb szeretettel.

Közelebbi ismeretségem H káplárral egy félreértésnek volt köszönhető. Bár a diplomámat, mint utaltam rá, nem ismerték el, én, természetesen, úgy tekintettem magamra, mint aki leérettségizett. Ezért aztán, egy csodaszép szebeni nyári reggelen, névsorolvasást követően, amikor a káplár elordította, hogy: Középiskolások, egy lépést előre, kiléptem büszkén. Egyedül voltam a szakasz előtt egy lépéssel, ezen csodálkoztam picit, de nem volt túl sok időm sorsom átgondolására, mivel H káplár még harsányabban folytatta: Na végre, egy okos kopasz. Suvikszold ki a csizmámat, te entellektüel! Kissé megdöbbentem, de pillanatnyi tétovázás után erőteljesen munkához láttam.

Ehhez jó tudni, hogy a helyőrség minden bakája, felsőbb parancsra, zsebében mindig hordozott egy cipőkefét. Ez volt a különbség Napóleon hadserege és a román hadsereg között. Azok marsallbotot a hátizsákban, mi cipőkefét a zsebünkben. Előkaptam hát a kefét, nyált gyűjtöttem a pofámba, aztán az egészet a káplár csizmájára zúdítottam, majd serényen dologra fogtam magam a kefével.

Állj, hallottam a megdöbbent parancsszót. Mit csinálsz te vízagyú, hol a suviksz? Tulajdonképpen vakszot mondott, mivel, ezt már tudtam kezdetleges románságommal, ami magyarul viksz, az románul vaksz. Elfogyott, jelentem, szóltam én bátran igazam biztos tudatában, serényen folytatva a káplári csizma fényesítését. Hülye, ordított H káplár, futás és hozz a raktárból.

Ez volt az a bizonyos zefzek, románul „zevzecule”, amelyről később megtudtam, hogy törökül jelent hülyét. Meg kell adni azonban, a román zevzec nem annyira kemény, mint a magyar hülye, van benne némi kedvesség, megértés az emberiség iránt, amely tudvalevőleg hülyékből tevődik össze, s ez a román ember számára eléggé természetesnek tűnik.

Rohantam tehát az Aprovizionare felé, bőszen berontottam a raktárba, jelezve az ott éppen szunnyadó törzsnek, mire van szükségem. Elég korán volt, a széltében-hosszában azonos méretű őrmester megértőn intett, vegyek, amennyi tetszik, ő még alszik egy keveset. Hordóban volt a suviksz avagy a suvaksz, jókora adagot mertem belőle hirtelen egy kezem ügyébe keveredő kartonra, s már rohantam is vissza, nehogy késlekedjek teljesíteni hazafias kötelességem.

A szakasz ámult-bámult: ekkora serénység és áldozatkészség kora reggel. Néhányan az első sorban hitetlenkedve bazsalyogtak. Mindezt később idéztem fel, akkor, a kötelesség tudatától telve, csak úgy egyszerűen térdre estem H káplár kincstári csizmája előtt, és bőségesen ellátva azt a frissen zsákmányolt vaksszal, keményen dolgozni kezdtem a kefével.

Munkámra összpontosítva, váratlanul ért a káplár újabb hangos megnyilvánulása: Te, állat, mi ez? Vaksz, vakkantottam én teljes meggyőződéssel, és folytattam a munkát. Vaksz, a te édes jó keresztanyád, ez kocsikenőcs, te marha!

Az élet már csak ilyen. Az ember teszi a dolgát, sürög-forog, mintha ettől függne minden, aztán egyszer csak megvilágosodik. Amit még sokáig nem értettem, miért nem éreztem én is a szagot. Ekkor már az egész szakasz röhögött, és soha nem tudtam, a végén már nem is akartam meggyőzni őket arról, hogy nem terveltem ki semmit, valóban úgy van, ahogy a káplár mondta: egyszerűen egy zevzec vagyok, semmi több.