Az osztrák feleség
A madárinfluenza napja
A nap úgy kelt fel, mintha szarna az egészre. Visszafogottan szemlélte a földi nyüzsgést, alig melegített, ez nem az ő reggele volt. Ha valakinek nem tetszik, hát mondjon fel neki. A hajnali ködöt még úgy-ahogy szétszórta, de hagyott az égalján mutatóba jó pár ólmos csíkot, nehogy nagyon elbízzák magukat ezek az alant futkározó telhetetlen porhüvelyek. Az ablak előtt álltam, néztem a csíkosra száradt esőverte üvegen át. Lehet, éppen azt amit leírtam az első bekezdésben, csakhogy erre nincs és nem lesz soha semmiféle bizonyíték. Korán elfáradt, reménytelen júliusi reggelre ébredtem, nem akartam én bizonyítani semmit. Aludnom kellett volna tovább, ez lett volna az egyetlen helyes válasz életem elviselhetetlen könnyedségére. Az este azonban hívott Sorin. Szeretném ha eljönnél velem holnap délelőtt valahová. Maradjon ez a mi közös titkunk, nem mondok egyelőre mást, meglátod, nem fogod megbánni. Hahó, szépfiú, ugye, jössz? Érted megyek kilencre… Ennyi volt az egész. Sorinról sok mindent el lehetne mondani, de nem érdemes. Ami kiemeli őt a mindent megfojtó örök átlagból: másságát meglepő természetességgel viseli, egy-két kivételtől eltekintve, soha nem hozza zavarba azt aki ezt nem veszi észre. Az a pár ominózus eset pedig könnyen megmagyarázható erőteljesebb alkoholos befolyásoltsággal. Van úgy hogy az emberről rövid időre lehullik éveken át kicserzett maszkja. Mindenkivel előfordulhat, azért nem kell mindjárt rosszra gondolni. Sorin velem eddig kivételesen tapintatosnak mutatkozott, arra jutottam, talán mert értékeli erőteljes visszafogottságomat. Néztem a távolba a szennycsíkok között, álmos agyamban kavarogtak a közhelyek. Tévelyegni emberi dolog. Július elején vagyunk, mindenki elment vagy beszűkült tudattal készül szabadságra menni, nem csoda, hogy ilyen reggeleken tele van az ember szólásmondásokkal és népi bölcsességekkel: a lónak négy lába van, és mégis. Álltam mozdulatlanul a nyitott ablak előtt, s mint legújabban minden reggel, megpróbáltam leszokni a dohányzásról. Aztán úgy döntöttem, hogy ma sem fog sikerülni. Ahogy rágyújtottam az első cigarettára, szembenéztem az ellenségesen hunyorgó nappal, és azt mondtam neki: Mi van, öreg, tudtad előre, ugye? Ne vágj fel, én is, aztán a párkányon gőzölgő csészéért nyúltam. Az első korty förtelmes volt, a második inkább émelyítő. Hátha életben vagyok mégis, suhant át alig észrevehetően rajtam egy nyugtalanító gondolat, hát akkor nézzük, mire tartogatja nekünk az Úr ezt a düledező délelőttöt. Sorin pontosan érkezett. Ez nem lepett meg, mindenki pontosan érkezik ha érdeke így kívánja. Kivéve Adriennt. De őt most hagyjuk. Jövök, szóltam ki az ablakon. Mielőtt kimentem körülnéztem a szobában. Nem kár érted, gondoltam megbántottan, aztán, hátat fordítva, kiléptem a sápadt villanyfényben kongó folyosóra. Kétszer fordítottam rá a kulcsot, annak ellenére hogy már rég gyanítom: másodjára félrecsúszik. Úgy tesz mintha, de az vesse rá az első olajcseppet aki soha sem követett el hasonló léhaságokat. A lépcsőkön lefelé menet találkoztam Magdi nénivel. Köszönömjól-ésmagamégmindigfél-amadárinfluenzától, hadarta a választ, remélvén erősen, hogy még eljut hozzám mielőtt kiérnék a lépcsőházból. Nagyon félek, Magdi néni, ezt nem ússzuk meg szárazon, ordítottam vissza kedvesen. Sorin a kocsijában várakozott. Ahogy megnéztem magamnak a lepukkant Escortot volt egy olyan érzésem hogy az este bele kellett volna szólnom a telefonba. Esetleg azt mondhattam volna, nem. Vagy valami hasonlót. Bepréselődtem vigyázva, nehogy kezemben maradjon valami az oszlásnak indult fordtetemből, majd üdvözült mosollyal azt mondtam: Na, helló. Úgy örülök, hogy eljössz velem, ragyogott ő miközben lelkesen elindította a rózsaszínű mángorlót. Embert próbáló feladatnak néztem, de Sorin már csak ilyen volt: vitte előre a szíve, a világért való lelkesedés, nem ismert akadályokat ha emberekről volt szó. Más emberekről, mindenek előtt. Környékem sem egy turistaparadicsom, de ahol Sorin, véghetetlennek tűnő zötykölődések után, leállította a Fordot, olyan volt mint egy apokaliptikus film évek óta kint felejtett díszlete. Azonosíthatatlan eredetű rozsdásodó vasgerendák egymásra hányva, málladozó raktárfalak jelölték az útvonalat, amely elkezdődött valahol a város utolsó házánál, s vitt minket egészen addig, mígnem a minden eresztékében nyiszogó Escort, mint egy kiszikkadt teve, meg nem állt összerázkódva. Kiszálltunk. Óvatosan csuktam be az ajtót, nehogy egy erőteljesebb mozdulatra a rózsaszínű húsdaráló összeroskadjon darabjaira hullva. Mint a Hardy-Laurel filmekben. Sorint láthatólag nem hatotta meg a látvány: Megyek előre, kövess bátran, férfiak gyöngye, mondta trillázva, s már be is fordult egy idétlenül pont ott kezdődő hullámlemezből alkotott kerítés mögé. Miután én is befordultam, derengni kezdett bennem az értelem. Nem kevés ehhez hasonló tájat láttam az utóbbi időben. A lerobbant régi ipartelepek közepén, felhasználva mindazt amit fel lehetett használni, névtelen vállalkozások jelentek meg, mint gombák az eső áztatta rothadó avarban. Oda megyünk, mutatott Sorin a velünk szemben húzódó korszerűnek látszó előre gyártott elemekből összeállított csarnokra. Könnyű fémlemezlépcső vitt fel az oldalbejárathoz. Mellette egy tagbaszakadt alak cigarettázott egykedvűen. Nem itt, amott, mutatott a csarnok végén lévő széltében-hosszában üvegezett bejárat felé. Tilos bent a dohányzás, kérdeztem én, mint egy régi jó barát. Bent minden tilos, ami nincs engedélyezve, nézett rám a fószer kifejezéstelen tekintettel. Na, nyüzsgés, öcsi, tette még hozzá sejtelmesen. Mentem tovább, mint akit kedvesen fogadtak. Két hosszú lépéssel utolértem Sorint, s hátulról gyengéden átölelve, a fülébe súgtam: Kicsifiú, ha valami trutymóba próbálsz berángatni, kitekerem azt a kívánatos nyakadat. Üdvözült arccal fordult felém: Megtennéd, ugye, megtennéd? Mindig is tudtam én, hogy odavagy értem csak játszod a metroszexuális macsópacsirtát. De most szedd össze magad. A főnök még nálam is érzékenyebb. Beléptünk a tragikusan nyöszörgő forgóajtón. Ez volt a fogadószoba. Hatalmas félkör, amelynek távoli peremén egy nőalak várt reménytelenül a belépőkre. Mi lassan, küldetésünk fontosságától felcsigázva, elindultunk feléje. Közeledve, egyre erőteljesebben rajzolódtak ki vonalai a citromsárga préselt lemez háttéren, amely elválasztotta őt mindattól aminek hátat kellett fordítania. Szép is lehetett volna, de nem volt az. Legfeljebb kívánatos. Mondjuk, ha tizenkét évnyi cellafogság után őt láttam volna meg először. Ahogy elnézett mellettünk, elképzelhettem: erre játszik ő is. A nagy és egyetlen, megismételhetetlen alkalomra. Amikor, valami munkát keresve, benéz hozzá a hosszú rabságban két egyetemi diplomát szerzett apagyilkos. Sorin odalibegett elébe, én óvatosan mögötte maradtam. Még a látszatát is szerettem volna elkerülni annak a feltételezésnek, hogy majdnem két egyetemi diplomával rendelkezem. Cicus, hajolt egészen közel Sorin a lemezborítások Pénelopéjához, Emil vár minket. Engedd meg, hogy bemutassam neked egyik legkülönlegesebb barátomat. Ezen túl szólítsd őt Tomnak. Tudod, mint a kandúrt, tette még hozzá miközben siklott tovább lágyan a mozdulatlanul bámuló amazon jobb oldalán derengő ajtó felé. Helló, bogaram, mondtam én oldalvást, erre a szobor megmozdult. Li-li, ennyit mondott mindössze, majd fejét újra a bejárat felé fordította, s nézett előre tovább rendületlenül. Közben Sorin kinyitotta a távolból észrevehetetlen falba süllyesztett ajtót és visszanézett rám: Gyere már, mondta türelmetlenül. Láthatóan nyugtalanság vett rajta erőt hirtelen. Előre ment, beléptem utána. Ürességével nyomasztó, összeszerelő-csarnoknak kinéző terem szélén álltam. Irodának még posztmodern jóindulattal sem lehetett nevezni. Mintha egy gigászi tojás belsejébe lennénk, ahol egy óriás fagyasztott csirke készülne kikelni. Fehér volt minden, kivéve a nikkelezett hajlított rudakat, amelyek szétszabdalták a teret a világnyi tojás belsejében. Egy pódiumra léptünk, rajta asztalok, székek, mint egy gyors-étkezdében. Oldalvást bárpult görbült, követve a simán csillogó panelfalakat. Puritán pult volt, mellette áttetsző vízadagoló állt. A fehér műanyagpoharak, mintha fagylaltra vártak volna, összepréselődve vették tudomásul, hogy csak egyszerű vizet kaphatnak. A pult mögött a vízi tündér várt. Úgy tett mintha mosolyogna rám: Wirth úr mindjárt itt lesz. Kávét, teát, kérdezte, s az amit mosoly helyett használt mozdulatlanul követte kérdését. Ásványvizet, ha lehetséges, néztem rá bátran, majd hozzátettem: Egy korty wiskey-vel. De csak ha emiatt nem omlik össze a bérszámfejtés. Ekkor nézett rám először és, végre, valóban elkezdett mosolyogni: Ki nem szarja le a bérszámfejtést, mondta alig hallhatóan, miközben heves tevékenységbe kezdett. Sorin egy pohár citromos vizet kért. Vigyáznom kell az alakomra, mondta kedvesen és ártatlanul.
