Arad marad

P.S. kétségbeesett és pontatlan visszaemlékezése önmagára és viselt dolgaira.

Közreadja N.L.

Második szakasz.

A román kérdés

Amint az várható volt ezek után, a káplárral édeskettesben, elvonultunk alaki kiképzésre. Ez jóformán két nagyon fontos művelet intenzív gyakorlatában merült ki, melyeket H káplár a Culcat, Drepți parancsszavakkal próbált belém sulykolni. Ez a magyarban, azt hiszem, a Feküdj-Vigyázz gyors váltakozásának felel meg, s én mind a mai napig elgondolkozom néha azon, miért nem alkalmaztuk soha e manővereket a sztálingrádi fronton. El tudom képzelni, amint a szovjet fejveszve menekülésre fogja látván, hogy a román hadseregnek acélos rohamában még arra is futja az erejéből, hogy folyamatos Feküdj-Vigyázz alakzatban rontson rájuk. Talán csak azért nem, mert a stratagémát minden hadseregben ismerik és alkalmazzák az idők kezdete óta.

A másik gondolat, amelyet így meghánytam-vetettem magamban az intenzív alaki kiképzések alatt, a hősiesség természetére vonatkozott. Azt már jó ideje tudtam, ahhoz hogy megszülethessen, a hősnek meg kell halnia előbb. Most, mivel a szakasz előtt igazi hőssé váltam, rájöttem arra is, hogy a hősnek nem kell tudatában lennie annak, hogy ő hős. Összefüggést fedeztem fel a két gondolat között: mivel a hős halála elengedhetetlen, nyilvánvaló, hogy élete során halvány dunsztja sem lehet arról, kicsoda-micsoda ő. Amennyiben erre rádöbbenne, feltételezhető, mindent megtenne azért, hogy ne váljék hőssé. Márpedig ez tragikus lenne, az emberiségnek égető szüksége van ilyen idiótákra ahhoz, hogy erkölcsileg el tudja fogadni önmagát.

Mert mi maradna a világból, az emberiségből, hősök nélkül? Egy rakás szar. Ezt már Klein mondta nekem egy sörkerti beszélgetés során, valamelyik közös kimenőnk alkalmával. Igazi bajtársak voltunk mi ketten, egyek a bajban, már pedig a baj csőstül jön, ezt mindenki tudja. Nézd, Sebő, kezdte ez irányú nézeteinek kifejtését, külön hangsúlyt fektetve elfeledett magyar nevem sajátos használatára, valójában nincsenek hősök csak hülyék. Ezt nagyon jól érzi minden káplár, mondhatnám úgy, a káplárok amolyan fordított próféták. Nem a szentség, hanem a szar prófétái.

Elképzeltem Kleint, amint kiviszi a kaviáros homárt a kedves nagypénzű vendégnek, és biztosan tudja, hogy ebből is szar lesz, mint a karikára szeletelt hagymával bőségesen meghintett zsíros kenyérből. Klein filozófus volt, az emberi test végtermékeinek avatott értelmezője. Érdeklődtem is, hogyan látja, miként fér meg ez a kettő, a pincérség és a szar filozófiája, ugyanabban az elmében. Tökéletes harmónia van a kettő között, jelentette ki Klein nagyvonalúan miközben rendelt még két krigli sört a nagy melák szebeni szász pincértől. Nézd meg, például, ez az ipsét. Azt hinnéd, semmi gondja, hogy ez a Franczi gyerek nem képes két épkézláb gondolatot egymáshoz illeszteni. És, mérget vennék rá, hogy ez távol van az igazságtól. Franczi ugyanolyan bonyolult idióta mint bárki más, én vagy te, avval a rettenetes hátránnyal, hogy ebből neki nincsen semmi haszna. Ha rádöbbenne, milyen csodát tett vele Isten, boldog lehetne. De ő nem, neki, nézd hogy áll ott gondterhelten az ajtó mellett, az élet csak gond. Mire fel, kérdem én, hiszen, nézd milyen szép, kifejlett germán testbe született. A te arányosan apró porhüvelyed vagy az én aránytalanul közepes pofaberendezésem hozzá képest abszolút selejt. Aztán itt van Szebenben, Románia talán legszebb kisvárosában, ami csak annyira kicsi, hogy nagyvárosi kényelemben lehessen benne élni, pincér egy szolid kiskocsmában, melynek nyáron remek nyári kertje van, este muzsikával és tehetős vendégekkel. Van borravaló bőven, nincs gond ha Rézit, szíved választottját, el akarod vinni egy kiadós vacsorára akár a Római Császárba. És Rézi megy veled szívest-örömest, mivel nagy vagy és méla, mindenki ismer és mosolyog rád, a Római Császárban első rangú kiszolgálást kapsz, mivel tudják, hogy bennfentes vagy, németül beszélsz születésedtől fogva, miközben másoknak egy élet kell ahhoz, hogy megtanulják, Rézi már olvadozik, szőke haja alatt nyiladoznak arcának szemérmes ibolyái, erre mit csinál Franczi?

Kimegy szarni!, böktem én ki vigyorogva, hogy elébe vágjak Klein mindenkori levezetéseinek. Most azonban más volt a helyzet. Bajtársam jobb kezét figyelmeztetőn fölemelte, és azt mondta: Nahát, ez az. Nem mehet ki csak úgy. Franczinak baj van a gyomrával. Székrekedéses, érted. Van ilyen. Soha nem lehet boldog, egész életében azon fog tépelődni, hogy miért pont ő. Miért nem képes ő egy jóízűt szarni?

No de ha elmegy az orvoshoz, és gondja megoldódik? kérdeztem én őszinte érdeklődéssel. Itt Klein rám nézett, és lemondóan legyintett. Ez a baj veletek szerbekkel, kezdte. No de én...Nem hagyta, hogy befejezzem: Tudom, te még akár magyar is lehetsz, de ez nem számít. Ebből a szempontból magyar, szerb, dettó. Nem mondom, ha cseh lennél anyád után, tán lenne némi esélyed. A csehek kis híján elzsidósodtak. Szóval, az a baj veletek gójokkal, hogy mindent készpénznek vesztek. Hinni akartok még abban is, hogy hinni pedig nem szabad. Attól amit az Úr rád mért, nem szabadulhatsz. Ezért elmehet az orvoshoz, még az is lehet, hogy az a kurvapecér talál valami füvet vagy kotyvalékot, ami enyhít Franczin, de megszabadulni rekedésétől sosem fog. Ez az ő lehetősége, amit az Úrtól kapott. Ahelyett, hogy megpróbálna megszabadulni, ki kellene használnia, együtt kellene élnie vele, és hasznot húzni belőle.

De hát hogyan lehet együtt élni és hasznot húzni egy székrekedésből?, kérdeztem én valóban elképedve. Kedves Sebőm, indított újra Klein, mivel, amikor nagyon beleélte magát, előszeretettel használt sajátos szóösszetételeket, hallottál te Epikuroszról? Hallottam, igen, hedonista filozófus volt. Az élvezkedést tette meg filozófiája középpontjának, vagy nem jól tudom, hadartam gyorsan, hogy lássam, mire fog kilyukadni Klein. Párdon, elfelejtettem, hogy tulajdonképpen leérettségiztél. Szóval, kedves barátom, Epikurosz szintén székrekedéssel bajlódott egész életében. Itt Klein megállt, hátradőlt, ivott egy jó nagy kortyot a sörből, amit a Franczink épphogy kihozott, majd, egy erőteljes böfögést követőn, annyit mondott: Na, mit szólsz?

Szóhoz sem jutok, mondtam én, hogy húzzam az időt, esélyt adva magamnak. Ez volt a hedonizmusa? Hogy örült, ha szarhatott? Ezt élvezte?, próbálkoztam óvatosan.

Klein arcán hatalmas vigyor jelent meg: Kedves barátom, nem vagy még teljesen elveszett ember. Igen. Haverjait forró vízzel telt kádban fogadta. Igy enyhítette fájdalmait, hogy élvezhesse a társaságot, magát azt a tényt, hogy még tudja élvezni. És talán épp ezért egy életformát dolgozott ki, egy filozófiát, amellyel örökre beírta magát a gondolkodás, más szóval az idiotizmus történelmébe.