Arad marad

P.S. kétségbeesett és pontatlan visszaemlékezése önmagára és viselt dolgaira. Közreadja N.L.

Második szakasz. A román kérdés

Klein-nel azt követőn lettünk kebelbarátok, hogy közös erővel megfékeztük H káplárt. Tulajdonképpen a káplár saját kezűleg kaparta ezt ki magának azzal, hogy már mindjárt az elején egy kalap alá vett kettőnket, s előszeretettel egzecíroztatott közösen.

Még az első héten, ahogy a kaszárnya udvarán dúló cigarettaszünetben magyarul beszélgettünk, a káplár, rövid fülelés után, ránk szólt: Bozgorok, románul beszéljetek. Ez itt a román hadsereg, ha nem tudnátok. Megszeppenve hallgattam el, ám Klein annál beszédesebb lett. A románt is kiválóan tudta, s választékosan azt mondta a káplárnak: A káplár úrnak, jelentem, tökéletesen igaza van mindenben, kivéve egy dolgot. Én nem vagyok bozgor, én büdös zsidó vagyok. Hitlernek még egy éve volt a hatalomig, így aztán a bakák jóízűt nevettek, H káplár pedig hümmögve eloldalgott.

A nagy alkalom jóval később jött el. Kiképzésünk alatt a káplár mindent megtett azért, hogy lássuk, mivé lesz az ember, ha, ahogyan Klein megfogalmazta, nem tud különbséget tenni saját maga és fekáliája közt, aztán a tél beköszöntével már enyhült a helyzet. Kiképzett bakák voltunk, nem kopaszok, H káplár néha emberi hangokat próbálgatott irányunkban. Kevés sikerrel, mivel, megint csak Klein szerint: a szar nem válik vérré.

Mellesleg, egész jó dolgunk volt már akkoriban, Klein a tiszti konyhán dolgozott, én pedig, talán mert annyira tapintatos voltam a reggeli ejtőzésénél, raktárosként loptam a napot a tápos törzsőrmester mellett.

Aztán eljött Szent Szpiridon napja. Parancsnokunk, Dr. Mihăilescu tábornok, maga is Szpiridon volt, arról már nem is beszélve, hogy a szebeni helyőrségre is ez a nagyszerű szent vigyázott. Elképzelhető, mi zajlott a garnizonban Szpiridon napján. A tábornok bált adott a város előkelőségeinek, s ezt kihagyni szentségtörésnek számított. Megjelentek Szeben nagyjai, kezdve a püspökkel, és végezve Madam Geambașu-val, aki a város egyik előkelőnek tartott szállóját birtokolta, de nagyjából mindenki tudta, hogy szállás mellett még milyen egyéb luxusszolgáltatásokat biztosít vendégeinek.

Az étel-ital Klein feladata volt. Ez alkalomra kiválogathatta munkatársait, természetesen engem is kinevezett segédpincérré, hogy ne maradjak ki semmi földi jóból. Két napon át folytak az előkészületek, jöttek a szállítmányok, a válogatott húsok és gyümölcsök, jobbnál-jobb cujkák és borok, s a nagy nap reggelén, régi ismeretségünkre hivatkozva, odasündörgött H káplár is.

Hogy mi lenne, ha ő estefelé elrejtőzne az amúgy nem használt liftaknába, s mi leeresztgetnénk neki a legjobb falatokat és, természetesen, az italokat. Klein arcán széles mosollyal tudatta a káplárral, hogy ez élete vágya, az utóbbi időben egyre csak azon törte a fejét, hogyan köszönhetné meg a káplár hozzánk való jóságát, s végre itt a várva-várt lehetőség.

A muri az első emeleten zajlott, így aztán délután leereszttük egy kötélen a káplárt az aknába. Az lényegében üres volt, liftet talán sosem látott, földszinti ablakai fémlemezekkel védve, mivel ott a lőszerraktárral érintkezett. Ment minden mint az ágybaszarás. Klein és én nyugodtan végeztük dolgunkat, gyönyörködtünk a Madam munkatársnőiben és a tisztikar naccságáiban, nyugodtak is lehettünk, rég bespájzoltuk a legjobb falatokat és italokat, élveztük a ritka helyzetet.

Természetesen, egy pillanatra sem feledkeztünk meg H kápláról. A kötélre erősített kosár többször fordult, mindjárt az elején kapott egy üveg igazi szilágysági cujkát, aztán ment utána a pulykacomb, vadpecsenye, még a fagylaltból is küldtünk neki egy pohárral. Aztán bort eresztettünk le, nem is rángatózott egy ideig a kötél. Ez volt ugyanis a jel, hogy még kér a káplár. Aztán egész későn, a vendégek már kezdtek szedelőzködni, megrándult még egyszer. Klein rám nézett, és csak annyit mondott: most megkapja, amit akart, még akkor is, ha soha nem fogja meg tudni, hogy ezt akarta, és leküldött két konyakkal bőségesen dúsított boros flaskát egy üveg ötven fokos cujka társaságában.

A megegyezés szerint, miután egymagában kimúlatta magát, a káplárnak a kötélen felmászva távoznia kellett volna a tett színhelyéről. Éjfél után az utolsó vendégek is elköszöntek, nagy volt a vigasság és az ihaj-csuhajj, aztán elcsendesedett a garnizon. Mi Klein-el valamikor kettő felé tértünk nyugovóra, a tábornok parancsára nem is zavart senki reggel nyolcig. Így aztán a többiektől tudtuk meg, mi történt hajnalban.

A nagy nőcsábász és mesélő hírében álló sofőrünk szerint, aki egyébként kolozsvári román gyerek volt, a történet így nézett ki: valamikor öt óra tájt kolompolt az egyik őrszem. A szolgálatos tiszt elbóklászott hozzá, hogy mi baja, neki esett tán a kolompnak. Az szabályszerűen fogadta, Állj vagy lövök, figyelmeztetéssel, mire a tiszt, aki felismerte, valami olyasmit talált mondani, hogy, mă, Ionika, menj a francba, nem látod, hogy én vagyok.

De Ionika, egy besztercei kemény parasztlegény, csőre töltött fegyverrel hadonászott tovább, hogy valaki van a lőszerraktárban, ez biztos, mert már egy jó ideje nyögéseket és pusmogásokat hall. Szerinte, ez csakis a tábornok úr által több rendben ecsetelt galád ellenség lehet, talán maguk a kommunisták, akikről köztudomású, hogy sohasem alszanak. A tiszt, bár nem volt teljesen józan a murit követőn, csendre intette a harcias Ionikat, hogy meggyőződhessen a tényállásról.

És valóban, a fegyverraktárban valaki vagy valakik voltak, mivel teljesen tisztán kivehető volt a mocorgás és a susmus. A tiszt hulla fehéren riadót kolompolt, mire pár percen belül a szolgálatos kompánia ott állt előtte kiguvadt szemekkel, dülöngélve a sebtiben magára kapott szerelésben, amely nem minden esetben arra került, akire kellett volna. Csak ezzel magyarázható, hogy amikor a tiszt, aki egyébként főhadnagy volt és nemrég még nagyon boldog, mivel sikerült megbeszélnie estére egy randit Madam Geambașu legújabb üdvöskéjével, kiadta a parancsot a raktár átvizsgálására, több baka hasra vágódott a nagy igyekezetben, lévén, hogy egymás pertlijére léptek.

A tiszt csőre töltött pisztollyal és félre világító harci elemlámpájával vezette a mindenre elszánt kompániát, akik egymást kölcsönösen akadályozva megpróbáltak utolsóként behatolni a fegyverraktárba. Végre hosszas stratégiai mozgolódás után bejutottak, és alaposan átnézték a raktárt. Semmi. Vagy még annál is kevesebb, mert még egy patkányt sem láttak átszaladni a töltényes ládák között.

Már indultak volna kifelé, amikor újra hallatszott a szöszmötölés. Ami rövidesen nyögéssé, majd, egy-két hangzatos szellentést követőn, öklöndözéssé fejlődött fel. Az egyik baka, aki a liftaknát elzáró acéllemez közvetlen közelébe állt, visszaugrott, mint aki parázsra lépett, és töltetlen fegyverét az akna felé fordítva elordította magát: itt vannak.

Főhadnagyunk hirtelen megnyugodott. Kezdte kapiskálni a helyzetet. Lámpájával szakszerűen direkt mellé célozva, hogy így telibe találhassa a lemezt, zordan parancsnokolt: húzzátok félre! Négy baka állt neki árnyként imbolyogva, aztán rövid huza-vona után a főhadnagy kancsal harcielemlápájának remegő pásztájában megjelent H káplár. Egészen pontosan az, ami maradt belőle. Állt, de négykézláb, kezei vérbe fagyva az összetört üvegek miatt, egyenruhája az abszolút álcázás lehetőségének illusztrációja: rajta volt minden, amit a liftakna alja rejtegetett, és az is, amit nem fogyasztott el vagy visszaszolgáltatott magának mindabból, amit leküldtünk neki. A főhadnagy kérdésére, hogy mit keres ott, állati röfögés volt a válasz, ami, a környezetet figyelembe véve, teljesen helyénvalónak tűnt az egybegyűlteknek.

Vigyétek a szanitéchez, aztán, ha még él, lökjétek a zárkába, hangzott a főhadnagy diadalittas parancsa, aki teljesen megnyugodott mivel immár semmi se fenyegette az esti találkát a mindenre és mindenhol fogható és kapható Nelly kisasszonnyal.