Arad marad

P.S. kétségbeesett és pontatlan visszaemlékezése önmagára és viselt dolgaira.

Közreadja N.L.

Második szakasz.

A román kérdés

Becsületére legyen mondva, H káplár, a lefokozással és haditörvényszékkel való sötét fenyegetőzések ellenére, magára vállalt mindent, kettőnkkel pedig megható barátságot kötött. Miután, pár nap múlva, bekötözött kezeit mintegy védekezésként maga elé tartva, megjelent nálam a raktárban, hogy megkérdezze, miért nem figyelmeztettük a dinom-dánom végén, válaszom után, hogy mi azt gondoltuk, megegyezésünk szerint már rég felmászott, a bál végén le se néztünk az aknába, kénytelen-kelletlen elismerte, hogy tulajdonképpen senkit sem hibáztathat, maga tehet róla, mert annyira telhetetlen volt. Szomorúan bólogatott, az volt a baj, mondta, hogy a kötél, amikor fel akart mászni, fent szakadt el a csomónál és zuhantában az egészet magával rántotta az akna fenekére, ahol aztán több órát ájulásban töltött, ezért mi nyugodtan úgy gondolhattuk, hogy felmászott. Én pedig arra gondoltam, hogy valamikor éjfél előtt mintha láttam volna Klein barátomat, konyhakéssel a kezében, amint jön vissza a folyosó felől. Akkor furcsálltam is, hogy mit keres arra egy konyhakéssel a kezében.

A legközelebbi kimenőn, invoire érzékletes román megfogalmazásban, már ott üldögélt velünk a hangulatos sörkert, amely egyébként a hangzatos és egyben fölöttébb titokzatos Margaréta névre hallgatott, egyik asztalánál. Még mindig fáslizott kezeit maga elé helyezte az asztalra, és nagy figyelemmel nézett Kleinre, amint az újfent kifejtette, hogy nincsenek hősök csak idióták, akiket, saját jól felfogott erkölcsi érdekeinknek megfelelően, kénytelenek vagyunk hősként tisztelni. Hát azért mégiscsak vannak igazi hősök is, szaladt ki sebesülését nagy méltósággal viselő káplárunkból. Nagy vajdáink, akik megvédték az országot a töröktől meg a magyaroktól, már ne haragudjanak, az olyanok mint Mihály vajda, bizonyára igazi hősök voltak. Mon caporal, dőlt hátra Klein, de nem folytathatta, mivel újdonsült barátunk szomorúan megállította: Nem vagyok már káplár, lefokoztak, ne szólítson így.

Mon cher caporal, kezdte újra rendületlenül Klein, a caporal a rómaiak óta azt jelenti, hogy ő az első, s egyben az a tizedik, aki kilenc embernek parancsol. A káplár decurio vagyis az első tíz vezére. Tizedes, magyarul, már ne haragudjon, ezt így mondják, és pontosan azt jelenti, amit a latinban. Csak sajnálhatja, hogy a szlávok, ezek itt, és fejével felém intett, bekavartak a román nyelv ősi latinjába. Ha ezek nem szartak volna bele a kontinuitásba, most románul nem caporalnak mondanák a tizedest, hanem, teszem azt, zecsiszt, mint ahogyan a századost, mint centuriót, régebben szútárnak, száz harcos vezérének, és nem kapitánynak mondták a románok. Jó-jó, de akkor se vagyok én már káplár vagy zecsiszt, ahogy mondja, értetlenkedett H káplár. Hát ide figyeljen, mon caporal, sóhajtott látványosan Klein, vegyük szépen sorjába: először is a káplár nem rang, hanem szerep, funkció, vagyis életszükséglet. Lefokozhatják, de meg nem szüntethetik. Káplár nem lehet akárki, hanem csupán az, aki annak születik. Vezérnek. Ez igaz, nézett rá egyre nagyobb érdeklődéssel H, továbbra is én parancsolok, a funkcióm megmaradt. És azt is megígérte Marinescu százados úr, hogy ha jól viselem magam, rövidesen visszakapom a rangom. Na látja, kezdi érteni, bólogatott hevesen Klein. Képzelje el, hogy a kezdetekben volt egy ember. Ádám, vágta rá büszkén H. Pontosan, folytatta Klein. A nő... Éva, bökte közbe boldogan a káplár, és Klein rá hagyta: úgy van, Éva nem számít, majd folytatta töretlenül: Amíg a férfi egyedül van és nincs kivel harcolnia, legfeljebb önmagával, olyan mintha egy személyből álló hadsereg lenne. Mellesleg ilyen a tökéletes hadsereg: úgy viselkedik, olyan pontosan teljesíti a parancsokat, mintha egy személy parancsolna önmagának. Hát ezt nagyon szépen megfogalmazta, ismerte el H káplár. És gondolja meg jól, így van egészen a kilencedik férfiig, nézett rá jelentőségteljesen Klein. Kilenc Ádám? Honnan van kilenc Ádám?, ütközött meg lefokozott felettesünk. Ádám és nyolc fia, vagy mit gondol, mit csinált Ádám Évával egész nap bánatában, hogy kiűzték a Paradicsomból?, vágta rá kapásból Klein. Hát igen, és a lányok?, nézett rá megütközve H. Mi van a lányokkal, kérdezte hangjában finom remegéssel Klein. Lányaik nem születnek, azt kérdezem, pontosított a káplár. Kit érdekelnek most a lányok, kedves káplárom, indult be megint Klein. Vannak nők a hadseregben? Nincsenek, hagyta rá H káplár. Figyeljen, s legyen szíves ne vágjon mindig közbe, mert így sosem érünk a végére. Próbálja használni a fantáziáját. Képzelje el Ádámot és Évát. Elképzelte? H meggyőződéssel bólogatott. Rendben van, most jól figyeljen, és meg se mukkanjon, míg azt mondom, lehet. Figyelj ide, Klein, próbálkoztam én a dolgok tisztázásával, tegyük már túl magunkat ezen, inkább azt fejtsd ki, hogy hősök voltak e a vajdák vagy nem. Klein jelentőségteljesen rám pillantott: Kizárt. A káplár kérdést tisztázni kell. Káplárunknak joga van megtudnia, hogy mit gondolhat önmagáról. Te pedig jobban tennéd, ha még rendelnél három sört Franczinál. A káplár úr fizet, és ennyit mindenképpen megérdemel. Mennyit, csapott le a homályos utalásra H. Hát hogy eligyuk az összes pénzét, nevetett nagyot Klein, de már folytatta is: Ott tartottunk, hogy elképzelte Ádámot és Évát. A Paradicsomban Ádám nem ismerte Évát. Ezt, mondjuk, a helyzet mai állása szerint, nehéz elképzelni, tudom, de tegyük fel. Éva éppen ezért nem fér a bőrébe, ezt, mondjuk, már nagyon jól el tudjuk képzelni mi is, és megeteti Ádámot. Jön az Úr haragja, a büntetés. Nagy-nagy bánatában Ádám megismeri Évát, és látja, hogy az nem is olyan rossz, hogy azt ne mondjuk, jó. No ezek után mit tesz Ádám? Szánt-vet-arat? Egy francot, kedves káplárom, Éva szedegeti neki a gyümölcsöket, azért ott a Paradicsom környékén csak maradt valami a régi bőségből, ő pedig kúrja Évát amennyire csak erejéből telik. És telik mert ereje teljében van és lesz még pár száz évig. Jönnek a gyerekek, minden évben legalább egy, de a bőséges években akár kettő-három. Ikrek is vannak a világon, kedves barátom, s nyugodtan feltételezhetjük, hogy akkor a világ kezdetén ez nem jelentett nagy gondot. Szóval, hogy közben igyunk is, tizenöt-húsz év alatt Ádáméknak lesz vagy huszonöt gyerekük. Ne felejtse, kedves decurióm, Ádám ereje teljében van, a gyerekek szaporodnak megállás nélkül, mint télen a tetvek, nyugodtan elképzelhetjük, hogy a húszévesnek kinéző száz éves Ádámnak csak van nyolc felnőtt, harcképes fia vagy nem? De, vágta rá gondolkodás nélkül a lefokozott H. És itt van a gond, mon general, hallgatott el jelentőségteljesen Klein. Kilencen még olyanok mintha egyek lennének, de a tizediket már csak a nullával fejezhetik ki. Ugye, érti, tábornokom. Ne vicceljen a rangommal, kérem szépen, mondta lassan H. Nem értem, mi van a nullával? Hát ez az, kedves H, nevezte először nevén a káplárt Klein. Mindenki így van ezzel. Senki sem érti, mi van vele. Talán azért mert nincs semmi, próbálkoztam én okoskodni. Drága Sebőm, légy szíves, ne avatkozz a nagyok dolgába, nézett rám csak úgy kutyafuttában Klein. A végén, ahogy mindig is szoktál, még beletrafálsz. A baj ebben csak az, hogy nem tudsz mit kezdeni vele. Azt mondja rácz-magyar barátunk, vette újra elő a káplárt Klein, hogy a nullával az lehet a baj, hogy a semmit jelöli. Számrendszerünkben legalábbis. Nem tudom észrevette-e, kedves barátom, lényegében csak kilenc számjelünk van, miközben az ezekkel kifejezhető mennyiségek száma végtelen?

H nézett rá és nem szólt semmit. Befáslizott kezeit lassan lehúzta az asztalról és az ölébe ejtette. Aztán végtelenül elkeseredett hangon megszólalt: Nézze Klein, lehet, hogy hülyének tart, és lehet, hogy rá is szolgáltam erre. Nem vagyok se okos, se művelt, és nem is leszek soha. De nem vagyok azért annyira hülye, hogy ne vegyem észre, amikor maga kigúnyol. Igen, értem, én vagyok a nulla a tízhez. Nulla vagyok, igaza van, és most hívja a pincért, hogy fizesse ki a maguk sörét is ez a nagy nulla.