Arad marad

P.S. kétségbeesett és pontatlan visszaemlékezése önmagára és viselt dolgaira.

Közreadja N.L.

Második szakasz.

A román kérdés

A káplár bezupázott, ott maradt szakaszvezetőnek a hadseregben. Még Ukrajnában, az orosz elleni háború elején nyomtalanul eltűnt. Mint egy magára maradt nulla, mondta volna Klein a Margaréta kertjében, ha találkozhattunk volna még egyszer mind a hárman. De nem találkoztunk. Klein, aki miután leszerelt Kolozsvárra került, és séf lett a Metropolban, negyvennégy nyarán tűnt el útban Birkenau felé. Nem tolnak ők ki velem, jut eszembe mondása, és valahogy nem is hiszem el, hogy akkor sikerült volna nekik.

Maradhattam volna a hadseregben én is, s talán jobban tettem volna, mivel a leszerelésemet követő pár évben semmi sem sikerült. Igaz, azelőtt és azután se nagyon, de akkor aztán egyáltalán. Harmincnyolc tavaszán átköltöztem Temesvárra, az egyik unokanővéremhez albérletbe. Egy importcégnél találtam állást, voltam én ott minden, nem is kerestem rosszul, mégsem voltam megelégedve helyzetemmel, sehogy sem találtam magam. Ahogy visszagondolok most ezekre a lázas évekre, rá kell döbbennem: a legnagyobb hiba, amit ember elkövethet életében, az éppen ez. Egy képzelgésnek élni.

A gond, azt hiszem, elismerem, a kérdést nem egyszer megbeszéltük Klein-el, ezért ne zavarja önöket, ha itt-ott őt vélik felfedezni gondolataim mögött, szóval az én problémám, amivel azonban, ahogyan ebben Klein-el megegyeztünk, nem vagyok egyedül, sőt igazi korproblémának tekinthető, a se-se-létben, egészen pontosan az én se-se-létemben keresendő. Nyilván, önök most azt várják, határozzam meg, mit értek se-se-léten. Elvárásuk jogos, a válasz magától adja magát: a se-se-lét olyan lét, amely se ilyen, se olyan. Még csak nem is semleges, tökéletesen meghatározhatatlan, így aztán meghatározása maga is külön problémát jelent.

Sokkal egyszerűbb, ha illusztrációkkal élek, annak dacára, hogy Klein szerint, az illusztrációk, és ez a mindenkori filozófiák nagy hibája, félre viszik a gondolatot, nem engedik, hogy megmaradjon az elemzés szűken és pontosan vett tárgyánál. Itt Klein mondott valamit Hegelről, aki szerint az ész csele abban áll, hogy folyamatosan becsapja önmagát, de ez elengedhetetlen számára, mivel így sosem marad munka nélkül.

Az illusztráció, mivel ez szinte kötelezőnek látszik az adott helyzetben, én magam leszek. Vegyük, tehát önmagamat, ahogyan vagyok és élek 1939 tavaszán, a második világháború hivatalos kezdete előtt, mondjuk, pár perccel. Még nem vagyok harminc, de az leszek pár hónap múltán. Raktárosként dolgozom a Colonialcomerz nevű temesvári cégnél, amely, neve ellenére, mindennel kereskedik kivéve a gyarmatárukat. Dohánnyal, kávéval soha, fűszerekről pedig hallani sem hallott. Négy nyelvet beszélek, hármat olvasok és írok, és még van egy-kettő, amelyeken nem lehetne eladni engem. De, és ez az első de a se-se-lét megközelítésében, az egyiket sem uralom az anyanyelv gondtalan biztonságával, más szóval anyanyelvem a se-se, vagyis se a magyar, se a német, se a szerb, se a cseh. Lévén, hogy, és ez akkoriban közhelynek számított, anyanyelv csak egy van. Ha szó szerint vennénk e kijelentést, anyám után a cseh lehetne az, mégis a magyar áll hozzám a legközelebb, mivel a bölcsőben már magyarul beszéltek hozzám a szüleim, lévén, hogy ez volt az a nyelv, amelyiket mindketten beszélték, annak ellenére, hogy egyiküknek sem volt az anyanyelve. Mászóval, valódi anyanyelvem a rosszul beszélt magyar.

Erre, megígérem, még visszatérünk, hogy megvilágíthassuk ama kérdést, van-e egyáltalán jól beszélt anyanyelv. És most nem a csecsemők esetében örök idők óta kötelező asszonyi-anyai gügyögésre kell gondolniuk. Mivel e sorokat ötven évvel a helyzet után írom, el kell még mondanom azt is, hogy, mint, azt hiszem, észrevették, azt általam említett nyelvek között nincs ott az angol, továbbmennék: e zengzetes és bonyolultságában egyszerű nyelv még csak nem is hasonlít egyikhez sem a négy közül. Az én se-anyanyelveim közös tulajdonsága, hogy kizárólagosak, öntudatosak, viszonylag bonyolultak, és a világot csak önmagukon át képesek meghatározni.

Olyan nyelvek ezek, amelyek, német hatásra, komolyan vették Herderék ama gondolatát, mely lényegében egyenlőséget tesz gondolkodás és nyelv között. Hogy ennek mi lett a következménye, látni fogjuk második világháborús bolyongásaim során. Se-anyanyelveimhez a harmincas évek végére még egy nyelvet csatolhatok, a románt. Ezzel se-nyelveim köre bezárul, hogy kinyílhasson nemzeti önmeghatározásom pokoli kálváriája.

Nyelvében él a nemzet, mondják errefelé jó kétszáz éve. Amikor egy gondolatot úton-útfélen ismételnek, próbálják belesulykolni a köztudatba, nagyon valószínű, hogy az, ha nem is tökéletesen hamis, híján van az önmaga igazába vetett bizonyosságnak. Természetesen, ez a gondolat, amely még napjainkban is nagyon szépnek tűnik errefelé, tökéletesen hamis. Nem kevés nemzetről tudjuk, hogy nincs saját kizárólagos nemzeti nyelve, de olyan nemzetről is van tudomásunk, amelyen belül több nyelvet beszélnek. Ennek ellenére, itt, ahol én leéltem közel kilencven évet, a követelmény roppant egyszerű: ha német az anyanyelved, akkor német vagy, ha román, akkor román, ha szerb, akkor szerb. És mi van akkor, ha nincs egy anyanyelved, hanem három vagy négy se-anyanyelved van?

De menjünk tovább. Sokan vannak akik úgy gondolják, egy bizonyos vagyoni helyzet fölött minden viszonylagossá válik. Ez alatt azt kell érteni, hogy a nagyon gazdagok további meghatározása fölösleges. A nagyon gazdag, a krőzusi ember minden osztályozáson fölül emelkedik: nem vonatkozik rá a szép-rút, mivel ő csak szép lehet, a jó-rossz, mivel mi lehet rossz abban, hogy gazdag vagy, az igaz-hamis, hisz semmi sem lehet igazabb annál, hogy megveheted a fél világot. Kleinnel közösen öt kategóriába soroltuk az emberiséget vagyoni helyzetük szempontjából: mindenek előtt a koldusok. Klein szerint nagyon fontos csoport, az emberi civilizáció szempontjából egyenrangú a krőzusival. Mivel, ehhez hasonlóan, a koldust is vagyoni helyzete határozza meg, semmi más. Ha koldus vagy, nem számít ki vagy, nem számít milyen nyelven beszélsz vagy nem, melyik nemzethez tartozol, a koldusok legalább annyira kozmopoliták és kultúrán kívüliek, mint a krőzusok. A vagyoni skála abszolút értékei tehát a koldus és a krőzus, ezek között feszül három se-se kategória: a szegény, a jómódú és a gazdag. A két szélső értékkel szemben, amelyek az abszolútumot jelzik e skálán, a három középérték természetesen relatív. Mindig attól függ, szegény, jómódú vagy gazdag vagy-e, hogy mit jelent ott ahol éppen élsz koldusnak és krőzusnak lenni. Napjaink nyugati koldusai a tizenkilencedik századi Angliában akár jómódúaknak is mondhatták volna magukat, és az összehasonlítás térben sem tárgytalan, elvégre egy mai angliai koldus, valamelyik afrikai nyomornegyedben kifejezetten gazdagnak számítana. Ami szerénységemet illeti, sosem voltam koldus, de krőzusnak mondható se. Vagyis se-se.